Apám sírjánál

Már napok óta egykedvű csendes eső permetez Bercelen. Itt
babrál a sírok közt szüntelen. Négy éves lehettem, amikor elő-
ször kijöttem ide. Azelőtt csak messziről láttam temetőt, Riadt
félelem fogott el, alig kaptam levegőt. Remegtem, könyörögtem
apámnak, vegyen fel ... Hogy alább hagyjon bennem a félelem,
nyakába vett. Nem bánt itt senki, nyugtatott. Rég volt, de mély
----------------
nyomot hagyhatott, mert még ma is kísért. Minként az is, ahogy
velem egy-egy rokon sírjához ért, imát mondott, és mintha meg-
érintette volna őket, a keresztre tette kezét. Megsimogatta a fej-
fák tetejét, majd ismét nyakába vett. Akkoriban erős dohányos
lehetett, mert míg egy másik sírhoz ment, pipájából újfent füst
fodrozott. Szerettem a dohány szagot, a pipa füstjét, de különös-
----------------
képp ... apám közelségét. Számomra a dohányzás ma is minden-
napos rítus, és az igéző varázsán még mindig misztikus. Persze
éveken át sok más is véremmé vált s, mint tetten érhető lelet úgy
él bennem tovább. Ami leginkább a bevésett múlt áhítatából ered-
het ... Lett légyen bár kimondott szó az, akár cselekvő mozdulat.
Mert miként most is, ahogy a gyertyával babrálok, ... ahogy imát
----------------
mondok, ennek okán ugyanolyan a mozdulat, de még a hang is
ugyanaz, mint az övé volt egykoron. Olyformán álmodom, hogy
ő matat az én síromon, és míg árnyként babrál itthagyott emléke
felett, régi időkről mesél, mint annak idején tette nyugalmas es-
téken. Jó itt kint a sírnál, bár az eső megint elered, csendesen szi-
tál. S míg az én jó apám mesél, bodrokat ereget, pipája füstje száll.

A család

Végre vasárnap! És hát, hogy ne zavarjanak, kikapcsolom a

telefont, ilyenkor kicsit később is kelek. Kint a rosszcsont ki-

sebbik gyerek bundás kenyeret készít. Kedveskedik a család-

nak, ráér lévén ünnepnap. Papóra panaszkodik, aki nem csi-

nál semmit mostanában. - Papó hol van? - Ahol a magafajta 

többiek. Te szemtelen gyerek, apót mosdatlan szádra ne vedd. 

- Láttad már mamát? - Kint a nappaliban reggelihez terít.

--------------------------------------------

Mama jöjjön már egy kicsit! - Halkabban, ne kiabálj, felébred-

nek a többiek. - Mi van a papával? - Elment a kocsmába. Ha

hazajön, ledől a kanapéra. Egész héten ezt csinálja. De nem

szólok, nem akarok haragot. Te viszont értesz a nyelvén fiam,

menj utána, tud meg, hogy mi van A zajra az asszony is
fölkel, kijön, megáll a küszöbön. Zsémbes. Rekedt torkából

szó, szót követ. - Csöpög a csap, a kazán kilyukadt, a mosógép

---------------------------------------------

bedöglött, mi több lassan a plafon is beszakad fejünk fölött. A
betyárját, hát ki fogja be ennek lepcses száját. Idegesít, unom,
csitítom.- Ne mérgelődj, már te forgó szél. - Te, meg ne viccelődj,

ezer a baj, nyakunkon a tél. Nem nyugszik ágynál, asztalnál,

bojkottál, rongyot ráz, nyafog, affektál. - Azt mond meg, hol

van a söröm? - Nincs folyékony kenyér, ha szomjas vagy, ve-

gyél. Nincs pénz, nincs öröm. - Te, jó ég, ennek az Isten pén-

--------------------------------------------

ze sem elég. Itt nem lehet megállni, menni kell, csak menni.

- Te azt hiszed ez hecc, halomban áll a befizetetlen csekk. A

sors egyre rosszabb dolgokat kreál, a család vegetál. A csetepa-

téra papa is hazatalál. -  Hangosan rászól, az asszonyra. Ne

nyelvelj magas lóról te hárpia, mert egyszer még leesel róla!

Ez az ember a lelkét kihajtja értetek! Ha kidől, mi lesz veletek?

--------------------------------------------

 Te rongyrázó bestia húzzál cipzárt a szádra, légy tekin-

tettel a családra, és beteg anyádra! - Te meg ne törődj vele,

ebédig lenyugszik, addig meg iszunk valamit. Nézd, mit
hoztam volt még abból a jóféle borból, amit a te hoztál múlt-

kor - Hát ez nem két fillér volt papa.  - Ne törődj vele, az ember

csak egyszer él. Úgyhogy töltsél fiam, elvégre vasárnap van.

Anyám ma kilencven éves

Mióta az eszem tudom, úgy szólítom, édes.

Az én éltes, ősz anyám ma épp kilencven éves.

Értem én őt, sőt a gyorsan fogyó időt is érzem,

ami mára már számára túlontúl drága. Talán

azért is van, hogy öregkorára csak ritkán szól,

de, mert szíve nagy, s érez, ilyenkor millió szó

is kevés, amikor beszédes. Mostanában alighogy

szürkül, lévén egyedül, ágyba menekül. Nem

érdekli őt a világ gondja, mire a TV műsora

zsongna, álomba merül. Ilyenkor a hajdan volt

dús haját az éjszaka kibontja, s mikorra kiviláglik

a hajnal újra fonja. Abban hordja titkát szorosra 

fogva az én anyám. Baja az talán, hogy olyan

egyedül maradt. Nincs bizalmasa, kivel gondját 

megossza. Rég, mikor apánk még élt, úgy ébredt

mindig, hogy álmáról mesélt, amíg öltözött. De,

mióta szegény apánk elköltözött azóta eleven seb

lett. Apátok nagy veszteség nekem fiam, mondja.

Mély fájdalom van szavaiban, és talán apánk

hiánya miatt van, hogy tökéletlen lett a világ.

Jobb volt az előtt fiam. Persze számomra,

akkor szerethetőbb leginkább, amikor apánkról

mesél. Mikor, ha a még mindig tiszta elméje, és a

mára már tört fényű szeme messze régi időkbe

réved. Ha a Berceli parókia anyakönyvének  hin-

ni lehet, anyám ma épp kilencven éves. Adja az ég,

megérje még, hogy nevéhez odavéssék; Angyal

Andrásné, született Mészáros Erzsébet élt száz évet.

Tisza lombhulláskor

Hiszem, hogy a jó festő a teremtő Istentől való. Az is

nyilvánvaló, hogy nincs film, se fénykép, se semmi, de

semmi, ami úgy tudja visszaadni a természet formáit,

színeit, neszeit, mint egy zseniálisan megalkotott fest-

mény. Az is tény, hogy ez a mindenekfölött őstehetség,

olyan alkotó, aki Isten lábnyomában járó kivételes lény.

Aki mindamellett, hogy szerény, ezerszer űzött, és aki

az általa kitűzött feladatot művészhez méltó módon

hozza. Ő az a ritka tehetséggel megáldott, kinek titka,

egyenes-ágon az Úrtól való, és olyannyira megszállott,

hogy a maga sajátos kéz, szem, szív, és ész munkájá-

val, és önnön magával örökkön elégedetlen. Számára

nincs tökéletes, és véglegesen befejezett alkotás. Csak

az a folytonos elhivatottság, ami mellett esküt tett. Igen,

ez ott van vele mindig, és mindenütt. Esendő ő is rég-

ről, de csillag messzeségből rá másképp süt le égből

a nap, mint ránk. Mert benne a fárosz láng örök. Ő az,

aki igaz tükröt akar adni arról az ihletett hamar pillanat-

ról, amit szeretne nekünk megmutatni. Én, kivételesen

szerencsésnek mondhatom magam, büszkeséggel tölt

el, hogy ismerhetek ilyen igaz, hiteles művész lelkeket,

és hogy földimnek, mi több barátomnak tudhatom őket.

Társas magány

A napnál világosabb, nincs magányosabb lény az ember-

nél. Talán az egyetlen olyan Isten teremtmény, ki hozzád

imákban beszél, magával egyazon társat remél, és mégis

magányban él. Uram, hogy van az, hogy az általad megál-

dott párokra, mikor, ha azok összeborulnak, egyazon nap

sugara ontja a derűt, de az intim pillanat múltán rájuk a

nap már külön-külön süt? Uram, te tudod a legjobban,

hogy Ádám és Éva óta az ember olyan egyedül van, mint

az ujjam. Mért nincs olyan általad kitalált teória; vezeklő

ima, vagy áldozat, ami úgy illeszti össze a párokat, hogy az

olyan biztonságot ad, ami holtodiglan - holtomiglan nyu-

galmat áraszt? Mondd, hová tűnt a régi édenkerti boldog-

ság, hová lett a jól bevált sémád. Nagy kópé vagy te Uram,

mert az embernek csupán a reményt hagytad meg. Neve-

sen azt, hogy még lehet a kettőből egy. Persze kinek van

mersze szemrehányást tenni neked. De azért azt el kell

ismerned, hogy a te zengzetes és nagy egyé válás dok-

trínád, mégis csak illúzió maradt. Fiatal koromban még

hittem neked, mikor még naponta fogant meg agyamban,

szívemben, bent sejtjeim bokrában önmagam utódja. 

Mikor, ha összevesztem a szeretett társsal, az imádott

földi mással, másnapra már megbékültünk egymással.

Persze ez is csak illúzió volt, mert a csók, az ápolt béke

nem varázsolt egyé minket. A nagy összefonódás nem

segített. Nem úgy, mint akkoron Ádám, és Éva boldog

tudatlanság csupaszon. Mi öntudatosok lévén, saját

jogon az egyebütt örökölt ruhánkba bújtan társas ma-

gányban éltünk együtt. És így él öröm és üröm ma is

együtt, de még is külön. Párban így vagyunk, bár ma-

gányt nem remél agyunk. Úgy hiszem, valahol ott még

az édenkert koron a bűnbe esett párok, a kígyó, és az

alma vita közt valami elromlott. Szerintem, ott az agyon

bizgerált Isten, ki akkoron már rég öreg volt, és aszott,

valamit ott nagyon elszabott. Nyilván, ha vulgárisra fordí-

tod a dolgot, akkor úgy is mondhatod, hogy akkoron ott
benn a kertben az öreg Isten valamit nagyon elb@szott.

A vár romjain

Ezer esztendő távolából alig maradt tárgyi emlék a várból.

Ha a legendának, és ágról-végről a gesztának ilyen messze-

ségből hinni lehet, akkor az eretnek Szabolcs vezér a neki

hűséget tett népével jött ide. De előbb előőrsöket küldött a

lepusztult semmibe. Homokból dombot, aztán a szláv örök-

ség fundamentumán sárból, eszközül vesszőből, erősítésül

a környék fáiból várat emelt. Úgy, hogy ezt dupla védelműl

az ingovány úgy vette körül, mint egy szigetet. Kezdetben a

vezér, és derék népe a frissen tákolt szerekben, mígnem a

betegek, és vének pediglen a fészerekben laktak. Időközben

a volt szittya vérek íziglen áldoztak, és ahogy teltek az évek,

papot tűrtek, tizedet fizettek. Hetednap üdvösségre, apraja

nagyja Istendicsőségre templomba gyűltek. Ha meg Szeren

vagy Budán hadtanácsot ültek, őrhalmok során jelzőtüzek

gyúltak, hadba vonultak. Én most ezer év árnyékában döngölt

domb tövében állok. Úgy higgyétek el, hogy nincs itt már más,

csak mit Isten kegyelmében adott, mit ember puszta kézen

idehordott. Rom ez csak, roskatag domb, és szállni vágyó

homok. Istenem, hányszor mentem el emellett sokszámnyi

dolgaim ködében. Most unokámnyi gyerekek csivitelnek köré-

ben. Gondtalanok, vidámak, vitézest játszanak. Íjaznak, kardot

forgatnak, igaz harcot vívnak. Én meg csak borzongok, holott

hét ágra süt a nap. A lúdbőrös emlékek, a felriadt tegnapok ős-

marokra fognak. Úgy emlékszem, hogy már máskor is éreztem

ilyen megvirradt képeket. Talán transzcendens emlékezetnek

nevezik ezt, hol a látomások egymást tegezik. Úgy tűnik, ahol

most lábam áll, voltam én már e várnál harcos úgy, mint most

itt a bátor katonást játszó gyerekek. Emlékszem, évszámra

innen csaptunk ki prédára. Volt, hívó szóra, máskor parancsra,

és hányszor jöttünk arra haza, hogy elveszett mindenünk. És

lám, mit tesz a genetika, még mindig élünk. Van hazánk, van

élni akarásunk, és jövőbe-vetett hitünk. Őseim ezer év viszálya,

küzdelme, igája. Véreim, Istennek hála, hogy itt e szent Föld

felett karddal játszanak ma is a gyerekek. Nem éltetek hiába!

Akiknek nincs istenük

Szűkebb hazámban a megélhetés ma is tragédia.
A szorgos gazda, az erőfeszítések alanya, bölcse,
hol a megélhetés tárgya az alma, az édenkert gyü-
mölcse. Isten számára anno még az volt a polémia,
hogy talán a kerge Éva, netán a kígyó, vagy az a

kelekótya Ádám volt a bajok okozója. Ádám azt

mondta, hogy a jajok origója, Éva. Noha ez utóbbi,

száz szám most is azt hangoztatja, hogy az átok

oka, és okozója, Ádám. De, ha Ádám mégis csak

jó, akkor az áspiskígyó a gonosz, vagy Éva a rossz?

Oda-vissza, és fordítva. Örök sakkjátszma ez. Ki

itt a galád, ki a hamis? Vitatéma ez ma is. Na, és

szűkebb pátriámban szalma-e, vagy széna? Mert

bizony itt Szabolcsban még mindig a régi nóta jár-

ja. Bár a nép szorgalma kikezdhetetlen, és örök,

de perdöntően a közös árat illetően mindig a sakál

spekuláns körök a döntnökök. Itt, ezeknek a liszthar-

mat senkiknek van hatalma. Időről, időre a vámsze-

dő jöttmentektől függ, hogy elkel-e, vagy megrohad

az alma. Ezektől az alantos almamolyoktól, a fákat 

pusztító nyavalyásoktól. Varasodást hozók, bitang

hazaárulók, ezek mind. Nekik nincs istenük, de olyan

sincs ki elbánna velük. Itt az idők kezdete óta műkö-

dik a népek alja maffia rendszer. Az alantos svindlik-

kel szemben, sajnos még mindig nincs, de talán soha

nem is lesz hatékony ellenszer. És a szorgos gazda

hiába mondja el ezerszer, hogy menjen mind abba

rafinált permetszer büdös jó k@rv@ édesanyj@ba!

Sajnos, nem fog az átka. Hogy d@glene bele mind,

abba az összeharácsolt kacsalábon forgó kastélyába.

Vendég szeretet

A jóság, az együtt töltött órák, az embernek

olyan sógor, mint a tiszta pohárba töltött óbor.

Melynek nem csak ritka szívderítő látványa, de

kimondhatatlan, lélekemelő bukéja is van. Hogy

a te lecsódnak mi a titka, azt én nem tudom, de

az bizonyos, hogy még most is kaparja torkom.

Őszintén mondom, olyan, mint a húgom töltött

káposztája, vagy az aranysárga tyúkhús levese.
Az meg külön szerencse, hogy mindezeknek a

bejgli, hűséges jegyese. Köszönet nektek érte!

Remélem rám ismertek

Remélem rám ismertek még hű emberek, szerető régiek.
Hinnétek, hogy én még itt is, én még most is szívemben
hordalak titeket. Hinnétek, hogy én veletek fekszem, vele-
tek ébredek. Oda vágyom hozzátok. Bennem ezen az átok
síneken sem kopott meg a ti drága emléketek. Lelkemnek
-------------------------------------------------------
dédelgetett álma az, hogy láttok ti még hazai tájon engem.
Legyetek reményem támaszai, és akárcsak én, ti is higgye-
tek ebben. Bár az idő halad, de úgy tör rám néha álmom-
ban itt az alkonyat, mint mikor csendes odahaza muskátli
illat nyári éjszakákon, akáclombos állomásokra gördültem
-------------------------------------------------------
be elhasznált, fáradt veletek késő este. Titeket persze a csa-
lád, és a vacsora melege várt, de én a magam tempójában si-
etve zakatoltam tovább. Mert engem állomásokról, állomások-
ra vonzott a kíváncsiság, és még ma is hozzátok hajt a vágy.