Mióta
az eszem tudom, úgy szólítom, édes.
Az én éltes,
ősz anyám
ma épp kilencven éves.
Értem én őt, sőt
a gyorsan fogyó időt is érzem,
ami mára már számára túlontúl
drága. Talán
azért is van, hogy öregkorára csak
ritkán szól,
de, mert
szíve nagy, s érez, ilyenkor
millió szó
is kevés, amikor beszédes. Mostanában
alighogy
szürkül, lévén egyedül, ágyba
menekül.
Nem
érdekli őt a világ gondja, mire a TV
műsora
zsongna, álomba
merül. Ilyenkor
a hajdan volt
dús haját
az éjszaka
kibontja, s mikorra kiviláglik
a hajnal újra
fonja. Abban
hordja titkát szorosra
fogva
az én
anyám. Baja
az talán, hogy olyan
egyedül maradt.
Nincs
bizalmasa,
kivel gondját
megossza. Rég, mikor apánk
még élt, úgy ébredt
mindig, hogy álmáról mesélt,
amíg
öltözött. De,
mióta szegény apánk elköltözött
azóta eleven seb
lett. Apátok nagy veszteség
nekem fiam, mondja.
Mély fájdalom
van szavaiban,
és talán apánk
hiánya miatt van, hogy tökéletlen
lett a világ.
Jobb volt az előtt fiam. Persze számomra,
akkor szerethetőbb leginkább, amikor apánkról
mesél. Mikor, ha a még mindig tiszta elméje, és a
mára már tört fényű szeme messze régi időkbe
réved. Ha a Berceli parókia anyakönyvének hin-
ni lehet, anyám ma épp kilencven éves. Adja az ég,
megérje
még, hogy nevéhez odavéssék; Angyal
Andrásné, született Mészáros Erzsébet élt száz
évet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése