Kíváncsiság

Ahogy a szem hirtelen ránéz, úgy tűnhet, durván

szemcsés, odavetett részekből áll össze az egész.

már mint csupán darabos színrétegekből. Pedig ez

alapos, rendezett alkotás ám, és több mint látvány.

Mert túl perspektíván, és túl a hegyen, ahová az

út vezet, annyi mindent sejtet a lapályt ölelő hegy

gyűrűje. De még itt az út két oldalán is, a buján

egymást ölelő közelebb sűrűbe. Én bemennék ide.

És szívem szerint sokáig keresgélnék ott a bozót

rengetegben, úgy, mint egy kíváncsi kisgyermek,

aki elől eldugtak több tiltott neki nemvaló öröm

dolgot. Engem fölöttébb érdekelne, hogy milyen

titkot, milyen mesés varázslatot találnék én ott.

Ősz

Ilyenkor ősz tájt, mint szomjas testet úgy itatják az esőre lelt árkok, 

s patakok a derűs határt. Napestig hirdetik nagy zsolozsmás hitük, 

és váltig  csak  viszik a  táp  éltető italát  a  gyökerekhez, de még a

bozótos is, és a berek,  mint vérrel  telt  erek  isszák a víg ősz édes 

nedveit. Mikor pedig az esős  ősz idő  harangja kondul, ilyenkor te-

-----

mérdek  felhő borul egymásra. És ahogy a pára románcukban, vá-

gyukban  összeérnek, ezek nászuk örömkönnyeit hullatják a föld-

re. Cseppre - csepp esőkincseit egyre csak telítve árkok, erek, ker-

tes patakok  csendes medreit.  És mikor a mezők kertjeire rátekint 

az őszi Nap újra ébred, ilyenkor bódult táncba kezdenek megint a 

bogarak, és mind a fenyérek, s a bokrok.  S a szorgos méhek, csó-

kot szórnak a  részeg virágok kényes szirmaira, édes aszút gyűjtve 

-----

a télnek  mézittas  kaptáraiba.  Ilyenkor  még éltető  melege van a 

Napnak.  A fák  lombjain, és a  cserjék bokrain békés sugarak bab-

rálnak. Üstökén az ágak, a levelek a forró nyárnak titkait őrzik, víg 

színek  ködlenek  mindenütt.  Amíg  a  szem  ellát rőt, ezüst, zöld, 

alig barna,  és aranysárga  színek  kavalkádja  ölelik  egymást. S a

mezők fölött még szivárványos, víg zsoltárt dudorász fent a derűs 

ég.  És  a  bölcsen cizellált anyatermészet  fel - felkiállt, … Vivát!

A munka becsülete

Nem vagyok magamtól elszállva, és nem  is voltam soha, de nem

is azért írok erről, hanem inkább a munka becsülete, és nevelő ha-

tása okán. Gyermekkoromban irigyeltem  azokat, akiknek csak ta-

nulni  kellett.  Igen,  mert  nekik  volt  idejük  játszani. Nekem erre 

csak az iskolai  szünetekben  volt lehetőségem. Apám reggelente, 

még mielőtt elment volna hazulról, kiadta a munkát.  Mindig meg 

------

akart  győzni  arról, hogy  nem sok  ez a  munka  fiam,  aztán,  ha

végeztél  játszhatsz  te  is,  mint  a  többiek.  Ennek  reményében 

igyekeztem minél előbb elvégezni a kiadott feladatokat, de az el-

képzelésemből  legtöbbször  csak  a  remény maradt. Amikor ezt 

szóvá  tettem,  okosan  azt  mondta.  Ennek  két oka van fiam. Az 

egyik az,  hogy  lassú vagy, a  másik  pedig az, hogy nem tudod a 

dolgaidat megtervezni. Amikor hazajött, beszámoltam, legyintett. 

Lassú vagy! … Aztán  ez  rögzült  a  családon  belül  is. Mondták is 

------

gyakran.  Lassú  vagy!  Annak  ellenére  alakult ki ez a nézet, hogy 

például  kapáláskor,  vagy tengeri  töréskor, de  más  hasonló ter-

mészetű  tennivalók  alkalmával  is  mindig  a testvéreim előtt jár-

tam,  de hiába.  Mindig, azzal cikiztek, hogy ... "Lassú vagy, mint a 

Mészáros nagyapa!" Aztán egy idő után már nem sokat törődtem 

ezzel.  Legyen  apámnak  igaza. Számára  ugyanis minden kiadott 

munka  csupán  egyórás  volt.  Egy  óra  alatt  megvagy vele fiam! 

Megszoktam, nem vágytam  az elismerésére. Nem, mert rájöttem 

------

a fifikára.  Példának  okán, mikor fogatért cserébe más családhoz 

kellett menni dolgozni,  jóval a rokon gyerekek normája felett tel-

jesítettem.  Később, inas koromban  a  legtöbb hasonszőrűt mun-

kában,  de  nem  csak  abban,  mert a tanulásban is messze meg-

előztem. Még később, feleannyi idő  alatt  teljesítettem a normát, 

mint a többiek. És mivel nem tudtam mit kezdeni magammal, hát 

fele időmben  segítettem nekik, vagy félre húzódtam, könyvet ol-

vastam, vagy  tanultam. Igen, mert ahány munkahelyem volt szin-

------

te  mindenhonnan  iskolába  küldtek.  Ahogy  említettem nem va-

gyok  elszállva  magamtól, és nem is voltam soha, és nem is ezért

írtam  erről, hanem inkább a munka becsülete, és a semmivel ösz-

sze nem  hasonlítható nevelő hatása okán. Hála Istennek még így

hetvenegy néhány évesen is dolgozom. Ami nem bűn, nem erény, 

csak tény.  Mint   ahogy az is tény, hogy szerencsésnek érzem ma-

gam, és  nem  azért,  mert  nyertem a lottón. Azért vagyok szeren-

csés,  mert  van  munkám  és, mert  napszám igényt tartanak rám.

Őszinteség

 Ha az emlékezetem nem csal a négy gyermek közül az én drága

Vera húgom volt a  legeszesebb. Abban nyilvánult meg, hogy ez

az őszinte gyermek  szinte mindig fején  találta a szeget. Ámulat-

ba ejtő,  lényegre törő volt a kurta megfogalmazása, az agyafúrt 

találékonysága. Olyannyira, hogy nála a szó, a szája formálta gon-

dolat, a szikár test ünnepi ruhájaként  diszlett, és igencsak furcsa

---

helyzeteket  teremtett.  Vera húgomnak  ez  a  zseniálisan jó tulaj-

donsága, szókimondó szűkszavúsága anyámnak nemigen tetszett.

Stresszes helyzetekben villant a szeme, s dühe jeléül hamar eljárt

a keze. S hogy mennyire? Arra klasszikus példaként lett légyen itt

egy nyáresti vacsora. A  családnak gyakorta paprikás krumplit  tá-

lalt anyánk az asztalra.  Amit Vera húgom sajátos módon krumpli-

---

kás  krumplinak  nevezett, szókimondásához  szemével  nagyokat

csippentett, és  igencsak  nevetett. Tekintettel arra,  hogy  gyakori

volt  ”krumplikás krumpli” ezért húgom a szegénységre  tett ilyen

fajta gyerekes  élce, kaján  megjegyzése, anyámat jól felbőszítette.

Olyannyira, hogy az  én cserfes, viccelődni nem rest húgomat úgy

pofonvágta, hogy  másanapra  feldagadt  a  szája. Másik alkalom-

---

mal estére lebbencs leves lett főzve. Anyám a minőség felől Verát

kérdezte.  Na  milyen  a   leves lányom? ... – Nagyon  jó,  csak  egy

kicsit kozmás, sótlan és forró.  A gyerekes őszinteségéért Vera hú-

gom  arcán  megint  elcsattant egy pofon.  Másnap anyám  ismét

megkérdezte. – Na milyen a vacsora  kérdésre. Verának hogy a po-

font  elkerülje  spontán   ez jött  ki a  száján. - Pont jó édesanyám!

Lacza Mihály bácsi mesél

Na gyerekek örülök, hogy megjöttetek. Ma egy Rupi illtőségű fa-

lunk béli  cigányról  mesélek nektek.  Rupi cigányt még gyermek-

koromból  ismertem.  Úgy emlékszem,  hogy  kint  lakott a vásár-

téren. Osztán  honnan,  honnan  nem, de ennek egyszer  két szép 

malaca kerekedett. Nagyon elcsudálkoztak ezen a Berceliek. Rupi 

-----

koma ezt a maga fejével úgy  gondolta, hogy irigyek a népek. És

a dógát tovább  módolva  úgy  döntött,  hogy a kisebbet levágja 

Jézus születésnapjára, másképp mondva  karácsonyra,  míg  a na-

gyobbját meg eladja Ferenc napra ... Egy szóval  mire jönnek a hi-

degek túltesz az egyiken. Igen, de mit tesz Isten, mire az ősz köd-

-----

lött vóna, még mielőtt Rupi hurkát töltött vóna az egyik megdög-

lött közülük.  Az  falusiak  ezen  nagyon  elsajnálkoztak.  Erre Rupi

cigány azt mondta atyailag, nem olyan nagy baj az, mer ott döglik 

ahun van. Nem is  szabad  búslakodni  ezen atyafiak, hiszen a má-

sik még egészen jó állapotban  nevelhető.  Aztán  ahogy telt múlt 

-----

az idő hát, mit tesz az ég a  másikát követő  nemsokára a végső is

megdöglött nála. Ekkor is sajnálkoztak a falusi népek, de Rupi ko-

ma ezzel sem törődött, és az  öröklött  optimizmusánál fogva azt 

mondta a parasztész többieknek. Ne búsuljatok, meghót és kész.  

De hála a magasságos Úrnak  mára  mán végképp  elmúlt  a vész.