Ha az emlékezetem nem csal a négy gyermek közül az én drága
Vera húgom volt a legeszesebb. Abban nyilvánult meg, hogy ez
az őszinte gyermek szinte mindig fején találta a szeget. Ámulat-
ba ejtő, lényegre törő volt a kurta megfogalmazása, az agyafúrt
találékonysága. Olyannyira, hogy nála a szó, a szája formálta gon-
dolat, a szikár test ünnepi ruhájaként diszlett, és igencsak furcsa
---
helyzeteket teremtett. Vera húgomnak ez a zseniálisan jó tulaj-
donsága, szókimondó szűkszavúsága anyámnak nemigen tetszett.
Stresszes helyzetekben villant a szeme, s dühe jeléül hamar eljárt
a keze. S hogy mennyire? Arra klasszikus példaként lett légyen itt
egy nyáresti vacsora. A családnak gyakorta paprikás krumplit tá-
lalt anyánk az asztalra. Amit Vera húgom sajátos módon krumpli-
---
kás krumplinak nevezett, szókimondásához szemével nagyokat
csippentett, és igencsak nevetett. Tekintettel arra, hogy gyakori
volt ”krumplikás krumpli” ezért húgom a szegénységre tett ilyen
fajta gyerekes élce, kaján megjegyzése, anyámat jól felbőszítette.
Olyannyira, hogy az én cserfes, viccelődni nem rest húgomat úgy
pofonvágta, hogy másanapra feldagadt a szája. Másik alkalom-
---
mal estére lebbencs leves lett főzve. Anyám a minőség felől Verát
kérdezte. Na milyen a leves lányom? ... – Nagyon jó, csak egy
kicsit kozmás, sótlan és forró. A gyerekes őszinteségéért Vera hú-
gom arcán megint elcsattant egy pofon. Másnap anyám ismét
megkérdezte. – Na milyen a vacsora kérdésre. Verának hogy a po-
font elkerülje spontán ez jött ki a száján. - Pont jó édesanyám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése