Társas magány

A napnál világosabb, nincs magányosabb lény az ember-

nél. Talán az egyetlen olyan Isten teremtmény, ki hozzád

imákban beszél, magával egyazon társat remél, és mégis

magányban él. Uram, hogy van az, hogy az általad megál-

dott párokra, mikor, ha azok összeborulnak, egyazon nap

sugara ontja a derűt, de az intim pillanat múltán rájuk a

nap már külön-külön süt? Uram, te tudod a legjobban,

hogy Ádám és Éva óta az ember olyan egyedül van, mint

az ujjam. Mért nincs olyan általad kitalált teória; vezeklő

ima, vagy áldozat, ami úgy illeszti össze a párokat, hogy az

olyan biztonságot ad, ami holtodiglan - holtomiglan nyu-

galmat áraszt? Mondd, hová tűnt a régi édenkerti boldog-

ság, hová lett a jól bevált sémád. Nagy kópé vagy te Uram,

mert az embernek csupán a reményt hagytad meg. Neve-

sen azt, hogy még lehet a kettőből egy. Persze kinek van

mersze szemrehányást tenni neked. De azért azt el kell

ismerned, hogy a te zengzetes és nagy egyé válás dok-

trínád, mégis csak illúzió maradt. Fiatal koromban még

hittem neked, mikor még naponta fogant meg agyamban,

szívemben, bent sejtjeim bokrában önmagam utódja. 

Mikor, ha összevesztem a szeretett társsal, az imádott

földi mással, másnapra már megbékültünk egymással.

Persze ez is csak illúzió volt, mert a csók, az ápolt béke

nem varázsolt egyé minket. A nagy összefonódás nem

segített. Nem úgy, mint akkoron Ádám, és Éva boldog

tudatlanság csupaszon. Mi öntudatosok lévén, saját

jogon az egyebütt örökölt ruhánkba bújtan társas ma-

gányban éltünk együtt. És így él öröm és üröm ma is

együtt, de még is külön. Párban így vagyunk, bár ma-

gányt nem remél agyunk. Úgy hiszem, valahol ott még

az édenkert koron a bűnbe esett párok, a kígyó, és az

alma vita közt valami elromlott. Szerintem, ott az agyon

bizgerált Isten, ki akkoron már rég öreg volt, és aszott,

valamit ott nagyon elszabott. Nyilván, ha vulgárisra fordí-

tod a dolgot, akkor úgy is mondhatod, hogy akkoron ott
benn a kertben az öreg Isten valamit nagyon elb@szott.