Mikor verset olvasol, néhány emelkedett perced hozzád hajol, egy
mosoly tétován elindul szádsarkában, némán megmozdul szíved
zugában, és annak érzete lelked labirintusában, hogy az énekes
pacsirta a te nótádat fujja, mert a rímes szöveget, és a kottaje-
gyeket az a másik veled egy helyetted megírta. Ilyenkor millió fa
-----
a dalra, és a papírra gondolva, már tudja, hogy nem sarjadt, nem
nőtt fel hiába. Sőt igazán akkor simulnak el a fák időt viselő hom-
lokán a ráncok, és az a sok - sok fa ennek okán lesz boldog barát-
ja szélnek, és éles fagy marta télnek. Tudván, hogy bármit is be-
szélnek az erdőt irtó emberek, a balta fogú halál után is van élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése