Úgy voltam én egykor, a boldog gyermekkor időkben, akár a
fecske madár. Mikor, ha ég fölöttem, föld alattam, és ha azt akar-
tam, már is terített szárnnyal lebegtem a Tisza felett. Apám, ki ak-
kor révész volt, végképp nem látta át a kölyök észt. És, mikor
ha csodák történtek velem, rám szólt. Neked most hol jár az
-----
eszed fiam!? ... Hajdankor, hogy mondtam volna én el ezt akkor.
Mostanában nagy ritkán emlékeimben feltör ahogy akkor ott a
Tisza fodrán vetült, fényes szárnyán repült csapongva. villodzva
suhant az én megtestesült álmom. Emelkedett, zuhant a magam
képezte szárnyam öröme csillant a víz felszíne felett. Szívemben
-----
bent lapult a madár szárnyas ösztöne, és belengte a teret. Csak a
velem küszködő apám póráza, s a kék ég horizontja volt a határ.
Ma már nem játszik velem ilyet a képzelet. Mostanában már
drasztikus mód érzem a valót és napi szinten lent maraszt, lehúz,
a földhöz tapaszt ... Derekamban csúz, s a rég elsatnyult szár-
-----
nyam helyén félig hegedt sebek fájdalma sajogva nyúz. A mosto-
ha nappalok után, ma már csak álmomban, ha nagy néha szállok.
De úgy voltam én egykor, a boldog gyermekkor időkben, akár a
fecske madár. Mikor, ha ég fölöttem, föld alattam, és, ha azt
akartam, már is terített szárnnyal lebegtem a bölcs Tisza felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése