Úgy hull szívedre ma is a szó, mint télen a hó, mely sivár, fehér, és
kietlen. Ereidben fagyott a vér, és megfogyott a jó, ami eddig arra
érdemesített, hogy figyeljek rád, és szeresselek. Elmentél messze,
el, valami átok, addig már aligha látok el, számomra valami na-
gyon távoli vidékre. És már nincs is esély, hogy onnan te vissza-
térj. Valahol álmos robotban, valami buta mákonyban ott maradt
-------
a te volt régi valód. És nincs se égi, se földi jel, mely mutatná az
utat. Irányt nem talál szemem, bár kutat. Nem talál semmi olyan
mutatót, mely visszahozná onnan az eltévedt utazót. Itt ebben az
adok-kapok csendes számításban valahol, ebben az összekuszá-
lódott világban valami hiba csúszott. A nagy, és túlzott csábítás-
ban elfogyott hited, megkopott a te egykor tett "igaz" esküvésed.
Hetek teltek, míg érezni kezdted, csupán csak egy csörgőórát
------
hoztam el. És hát azt sem vetted észre, hogy aznap reggel vetet-
len ásított az ágy. Persze nem voltak, de nem is lehettek viták,
csak jóval később, mikor már jobb időt reméltek a kitömött cipők.
Mikor a vállfán hetekig lógtak az ingek, a ruhák, mik még mindig
engem reméltek a szekrényben bent. Csak hát, akkorára már a
a nagy és szent Ararát hegy, és a végtelen csend nézett le ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése