Késő este csörög a telefon. Öcsém hív. Ritkán szokott. Csak nincs
baj Lacikám? Anyám miatt aggódom, mondja a telefonba. Aztán
hirtelen akadozni kezd a hang, majd megszakad. Többször hívom,
de hiába. Visszafekszem az ágyba. Nyom a dunyha, kemény a pár-
na. Erősödik fejemben a lárma. Cigarettával számban mászkálok
fel-alá a szobámban. Mit csináljak? Várjak! Éjszaka nem állíthatok
üres kézzel oda. Bizonytalan vagyok, tétova, talán órákig ülök
------
így tétlen egy rozoga széken. Bárhogy is, de el kell mennem! Az út
haza, több mint három óra. Mikor megérkezem, a házban csend,
a szobában bent TV sistereg. Téblábolok, nem lehetnek messze.
Várok. Valaki csak előjön. Hogy az időt elüssem grimaszokat vágok
a toalett tükörben. Végig simogatom a bútorokat. Dudorászom,
az orrom alatt, elunom. Kimegyek, cigarettára gyújtok. Kint, az ud-
varon hozzám szegődik a kutya. Hiába a jó portaőr mindig, tudja,
hogy mi illik, és hogyan. A jó kutya drága kincs. Lejön velem a
------
kertbe. Kiabálok, válasz nincs. Visszamegyek a házba. A tiszta szo-
bában egy falra akasztott virágmintás mélytányér rám köszön. Mint
heves szívverés tör rám az öröm, a felismerés. Ebből ettem kölyök
koromban. Egy égszínkék nyakkendő előbújik a komódból. Meg-
érint. Rég volt a nyakamban. Stekli Gyula bátyámtól kaptam. Egy
bőrszíjas karóra rám kacsint. Kezembe akad az első szerelmemtől
kapott hajcsat. Meghat. És még annyi minden tér vissza emléke-
imbe. Emlékszem, tavaly néhány levelem a padláson fent, bent la-
------
pult a bőröndben. Ötven év telt el, hogy eljöttem innét. És most
ismét úgy vesznek körül, a bútorok, úgy ölelnek át a másnak
semminek tűnő értéktelen lomok, a múló idő, a sok porlepte em-
lék, mintha rokonuk lennék. A falról szentségként néznek az öreg
ház őrizte képek. Így a tétlen nézelődés közben hallom ám, hogy
a tornácon egyre közelebb topog anyám. Elé megyek, megölelem.
Hogy van édesanyám? Visszakérdez. Hogy lehet az ember ebben a
korban fiam? Tudod-e, hogy én mostanában milyen gyakran álmo-
------
dom veled, és azt is tudod, hogy milyen rövid az élet? Hát ebben
igaza lehet édesanyám. Isten látja lelkemet, ezután sűrűbben já-
rok majd haza. Meglátja, jobb ember leszek! Vágyálmok ezek fi-
am, üres ígérgetések, majd szokása szerint leint. Estig rendre csak
sorolja, egyre csak mondja. Ki, mit mondott, mit vétett, hol a hiba.
Érdekes a monológja. Édesanyám előadásában minden olyan egy-
szerű, és tiszta. Aztán kint a kapuig kísér, még utánam szól, int. Sie-
tek vissza, és az úton már én is a magam dolgát darálom megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése