Már napok óta álmos egykedvűen esik Bercelen. Itt permetez a sírok
közt szüntelen. Négy éves lehettem, mikor először eljöttem ide. Előtte
csak messziről láttam temetőt, félelem fogott el, alig kaptam levegőt.
Teljes testemmel remegtem. Könyörögtem apámnak, vegyen fel. Hogy
alább hagyjon bennem a félelem, apám nyakába vett. Nem bánt itt
------
senki fiam, nyugtatott. Rég volt, de mély nyomot hagyhatott, mert még
ma is kísért álmaimban. Miként az is, ahogy apám egy-egy rokon sírjá-
hoz ért, imát mondott, és mintha megérintette volna őket, fejfájukra
tette kezét, megsimogatta azok tetejét, majd ismét nyakába vett. Ak-
koriban erős dohányos lehetett, mert amíg egy másik hanthoz ért, tajték-
------
pipájából újfent füst fodrozott. Szerettem a dohány szagát, a pipa füst-
jét, de különösképp apám közelségét. Számomra a dohányzás ma is
mindennapos rítus, és az ige varázsán még mindig misztikus. De sok
más hatás is véremmé vált, és úgy él bennem tovább, mint tetten ér-
hető lelet, ami leginkább a bevésett múlt áhítatából ered, lett légyen
bár egy kimondott szó az, akár cselekvő mozdulat. Mert miként most is
------
miközben ahogy gyufáért nyúlok, a gyertyával babrálok itt, ennek okán
ugyanolyan a mozdulat, de még a hang is ugyanaz, mint az apámé volt
egykoron. Azt álmodom, hogy magam helyett apám matat az én síro-
mon, s míg árnyként babrál itt emléke felett, régi időkről mesél, mint
annak idején tette ezt nyugalmas estéken. Csendes béke ez itt kint hála
Istennek, az én megint odvas, apámra szomjas gyermek szívemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése