A fa-matuzsálem jól tűrte a magányt, s a viharokat. Időről-időre a
bölcs és kedélyes tölgy terebélyes lombja alatt a dőre fiúcskák, s
a tölgyfa leánykák mis-más dolgokat pletykálgattak róla, és úgy
fogták, közre a fát, mint az itatóvajút az ólba szorult birkák. Ezek
az ős apára büszke unokák napestig az öreg tölgy erényeit emel-
ték az égig. Ám ahogy az a fakörökben szokás inkább a harag,
s a rosszindulat járta át a kicsi fácskák száját. - Állítólag fiatalabb
korában folyton csak vigéckedett, de soha sem volt egészséges
mag az ágyékában. - Ugyan már, példamutatóan viselkedett, és
hajlékában szépséges ivadékoknak örvendett. - Ne mondd! Mert
------
én még azt is hallottam róla, hogy a legkisebb szélre is félve rez-
zent, és a tél gondolatától is reszketett az öreg. - Ugyan már me-
rő hazugság. Hisz ő maga volt az erő, és a jóság. Bírta a viharo-
kat, és kiállt sok hideg telet. Az öreg fa szájtátva fülelt, s az inci-
finci pletykákra nagy kerek szemeket meresztett. Csendesen hall-
gatta a locsi-fecsi kicsiket. Mert ezek aztán jöttek ám, rendre, de
------
alighogy megérkeztek, úgy napra, hónapra, vagy néhány évre,
már el is tűntek. Mert minden hiába, hiszen a nagy könyvben is
meg van írva, hogy a kicsiknek jellemző sajátja a pletyka és a
rövid élet. A matuzsálem kiváltsága meg a kétszer 2 négy ösz-
szegzö képesség, a józan megfigyelés, s titka még az isteni gond
viselés. Csak hát az ilyen, mesés fa manapság már nagyon kevés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése