Egymásba kapaszkodó betűket vetít a képzelet, melyek kezdetben nem
engedelmeskedtek kezemnek. A grafitceruza ízét érzem a számban.
Az osztályban bent a kályha széngáz szagát, a frissen felkent olajos pad-
ló kátrány illatát. Látom a könyvek, a füzetek kék-lilás borítóját, lapjain
itt - ott egy - két tintapacát, a fehérre meszelt falon a karcsú, és a
------
sűrű ősz haját, ahogy hátra fésüli. – Fiam, a magyar ember fiának az
allegóriát illik tudni. Hallom a mindig pedáns Munkácsi Mihály igazgató
úr halk rendre utasító, de tekintélyt parancsoló szavát. Emlékeimben
Tóth Lajos bácsi világlik, amint optimizmussal, és teátrális kézmozdula-
tokkal szolmizációra tanít. Még most is itt fénylenek a kémia, s a bioló-
gia órák emlékeimben, Csikós Józsi bácsi igyekszik eligazítani ezen tu-
------
tományok rejtelmeiben. Horváth Mária fogja kezünket, vezet bennün-
ket a magasba, az irodalom parnasszusára, és a gránittal kikövezett
anyanyelvünk grádicsára. Véghetetlen sorokban említhetném még itt a
neveket, írhatnám sokáig őket, mind a szívemnek kedves embereket.
Halleluja tinéktek szentek! Hála, és szeretet mindőtöknek, kik értünk,
és miattunk égtetek. Haló poraitokban is az Isten áldjon meg titeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése