Ebben a kusza döbbenetben azt eszmélem reggelente, hogy éve-
im száma hetven. Mondhatnád dicsekszem, pedig csak szerényen
számolgatom magamban a hátra hagyott éveket. Lassan, komó-
tosan tűnődöm a régmúlt időkön. Bizony én már hetven éve úgy
gondolom, hogy ez a csuda élet, csupa számmisztika. Azt meg
csak mostanában tudom, hogy mennyire balzsam a napi megúju-
------
lás, milyen sokat ad az én zavart, időbatyuba csavart szívemnek
az írás. Ahogy a napok asztala fölött a történéseket újra eszmél-
em, mindenre tisztán emlékszem. Emlékszem, ahogy három éve-
sen a sorok között ébredek, anyám kint kapál a mákföldön, és a
pacsirták víg hangjukkal fölül emelkednek a csöndön. Ezek az
énekesek még most is ott lebegnek az égben. Emlékszem, mikor
------
a tinta a táskámban szétfolyt, apám olyan pofont adott, hogy a
fülemben még másnap is kolomp szólt. Emlékszem mikor Czaga
szomszédunktól elcsórt puskaport a sparheltbe dobtam, és a te-
teje lerobbant. Emlékszem az első öltönyömre, és a Stekli kereszt-
Apámtól kapott órámra, emlékszem az első ölelésre, és a suta
csókra. Emlékszem a rosszra, a jóra, és minden megtörtént pilla-
------
natra. Számomra döbbenet, ahogy az idő rostáján ezek megje-
lennek. Ötletet, és kedvet adva a nyugalommal telt mindenna-
poknak, az írásnak. Örömmel tölt el, és köszönettel tartozom Is-
tennek, ki ennek a múltba tekintésnek, az emlékezésnek kegyes
szakértője. Aki eleddig emelt, hetven évesre növelt, ki magához
ölelt, itt lent a porban. Hála, és hozsánna neked érte Uram!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése