Famatuzsálem

A matuzsálem-fa jól állta a magányt, s a viharokat. Kiterjedt

lombja alatt - védelmét élvezve - egyre csak cseperedtek a

fácskák. Ezek, mint a birkák az itató vályút úgy állták körbe

a nagy fát. A gonoszkák időről - időre flinc flanc mondókát,

kitalált dolgokat pletykáltak róla. De nem csak, mert volt,

-----

néha, hogy a jóindulat is felhangzott alóla. Ezzel együtt a

vén fa legtöbbször a rosszat, a gonoszat hallotta. – Állítólag

fiatal korában fenemód vigéckedett, … és emiatt nem volt

egészséges mag az ágyékában. - Ugyan már! Példásan visel-

kedett, és lomb hajlékában szépséges ivadékoknak örven-

-----

dett. - Ne mondd! ... Mert én még azt is hallottam, hogy a

legkisebb fuvallatra is megrezzent, és már a tél gondoltára

is reszketett. - Ugyan már ez hazugság, szólt a másik. Na-

gyon is állta a vihart, és kibírt sok hideg telet. Az öreg fa száj-

tátva fülelt, és az inci - finci mondókákra nagy szemeket me-

resztett. Némán figyelte ezeket a locsi - fecsi kicsiket. Mert

-----

ezek aztán jöttek ám rendre, és alighogy megjöttek, úgy

napra, hónapra, évre, ahogy gyültek, már el is tűntek. Min-

den hiába, hiszen a nagy könyvben is meg van írva, hogy a

kicsiknek egyik jellemző sajátja a pletyka, és a rövid élet. A

lélekelemző matuzsálem kiváltsága pedig az isteni gondvise-

lés, és a jó megfigyelés. Ám ma, ... az ilyen fa már igen kevés.