A Fő, és a Táncsics utca sarkán állt Vitéz Kiss István cipészmester
műhelye. Akire én, mint unokaöccse fölöttébb büszke voltam. Már
csak azért is, mert nem csak vitéz volt, de egyben cipész is. Bár az
előbbit csak az idősebbek, míg az utóbbit a falu apraja is tudta.
Egyszer ez a sokak által szeretett mester ember iskola után be-
csalt műhelyébe. - Gyere csak be te csibész. Éhes vagy-e, kérdezte.
------
- Igen, akár a farkas. - Nem jó az, ha üres a has, mondta. Majd
csendes mosollyal bajusza alatt a vastagon kent zsíros kenyeret
a kezembe nyomta. És rámutatott a suszter székre. – Csüccs le
kisember, majd leült velem szembe, onnan nézte, hogy falom be a
vastagon kent kenyeret. - Na mondjad csak, hogy megy az iskola?
- Hát, elvagyok vele … – Aztán van- e már egyesed, kis koma?
------
- Nekem-e? Már hogy is volna, kérdeztem vissza önérzetesen.
- Tudja Pista bátyám, én olyan jegyet sose kapok. – Hogy hogy?
- Hát, úgyhogy arra figyelek az órán, amit a tanító mond.- Na jó,
és aztán? - Aztán ennek okán … sok mindent tudok. Ezen úgy el-
csodálkozott, hogy levette orráról a szemüveget, és a markába
köpte a szájában tartott faszegeket. Magához húzott, és a szurkos
------
kezével megsimította fejemet. - Büszke vagyok rád, majd kezem-
be nyomott egy ötforintost. Aztán jól vigyázz meg ne tudja az
anyád, inkább vegyél rajta kandiscukrot. És én addig őrizgettem
ezt nagy titkot, mígnem valahogy elkallódott. Istenem, hogy én
mennyire dugdostam, vigyáztam. Néha elővettem, nézegettem,
de mára már csak az iránta érzett szeretet maradt meg bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése