Isten és én

Isten, és én, mi ketten régen vagyunk együtt társbérletben. Mint-

ha hűség esküt tettünk volna egymásnak megosztunk asztalt,

ágyat, egy szóval békésen lakjuk a házat. Az Úr itt van a mozdu-

lataimban, most is szavaimban, jól megfér a tudatalattimban. És

ez így is lesz, míg a végső útra fel nem kér. Nem sürgetem, de

-----

egyszer úgyis magához int. Elém áll, rám szól, felszólít, amint az

az a szolgának obsit kiadáskor kijár. Ismered a szlogent. A mór

megtette, amit kellett, a mór elmehet! És ez könnyen meglehet,

mert szolgáltam én már éppen eleget. S, ha ezt diktálja a becsü-

let, és ott fent az Isteni etikett, hát legyen. Uram, legyen úgy,

-----

ahogy te akarod! Csak tudod, azért jólesne, ha a végtisztesség-

ben kegyelmed több figyelemmel, és segítőbb szándékkal lenne

irántam. Persze ki az, ki közülünk hibátlan, de bízva a csodákban,

én azért könnyű szívvel, és a visszatérés reményével indulnék el

innét. Jó Uram, nekem nem ez lesz az első, és nem is az utolsó

-----

utam, ezt én már régóta tudom, de úgy szeretnék végig men-

ni a te fényes tejutadon, a te csillagporos körutadon, ahogyan én

onnét idejöttem. Szeretettel vártan, szégyentelen-ruhátlan, síró

szegényen, rívó reményben, meztelen, vakon, egészen csupaszon.