Mielőtt a faluba begördült volna vonat a batyuba útravalónak
istenhit pogácsát, és egy kis üzenet cédulát raktak. A menet-
kész csomagból neheztelés, igaz féltés, és nagy szeretet áradt.
"Áldásom rád fiam, oszt ne feledd a házat!” Így, s ilyen üzenet-
tel, erős, szívós hittel búcsúzott el egy októberi nap a csendes
mezítlábas lovag. Mikor elindult a vonat, s a lehúzott ablakon
..………………
kinézett, néhány jó barát, s rokon integetett utána. Míg ő suta
mozdulattal, és gyáva szívvel integetett vissza. A kanyar után,
mikor már nem látta őket, könnyes szemmel húzta be fejét a
vasúti kupéba. Történt, hogy karéjba ülték az egyivásúak. Biz-
tatatták, vállát veregették a kebel társak. Együtt érzünk veled,
mondták ... Ők már megszokták rég, és ismerték ezt az érzést.
..………………
Pest felé a vonaton azt ismételték folyton a kerekek. Ne félj, ne
remegj cimbora! Monoton azt visszhangozták a sínek. Remélj,
ne keseregj Isten jámbora! Rég volt ez nagyon rég ... Azóta bi-
zony eltelt ötven év. Ma reggel rám csörgött az óra. Kellj fel, éb-
redj öreg cimbora! A megszokott szóra szédülten kocsiba ültem.
És most már lassan másfél órája az araszoló sorstársakat nézem.
És most itt kuksolok benn az autómban, a nagy fővárosi zajban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése