A nőt köszöntöm, ki szíve alatt cipelt, világra hozott, fájdalmat viselt. A nőt, ki alázat őrizte ágyamat, borogatást cserélt, lehúzta lázamat. Őt, ki esténkén álomba ringatott, mesélt. Az Isten áldja meg őt ezért. A nőt köszöntöm, ki glóriát hordott feje fölött. Kinek minden szava szíven ütött. Őt, ki pálcával járt a padok között, aki
megvert, mert kerültem az iskolát és, mert nem tudtam az allegóriát. Őt, ki számon kért azért, amit a katedrán beszélt. A nőt köszöntöm, ki részem, és egyvér velem, őt, ki édestestvérem. És őt is ki kebelbarát, ki nyílt szívvel mondja el ezer baját, mert az őszintetlen sokaság korántsem titkot őrző emberség. Az Isten
áldja meg őt ezért. A nőt köszöntöm, kihez koldusként esedeztem büszkesége ölén, kit temérdek kérleltem érzelme küszöbén. Őt, ki adta, vagy nem hagyta, de kellette magát. A nőt, kinek én, mint rab szív-ja kócból a mézet, úgy ittam édes szájából szavát, a szépet. Őt, kinek sóváran vágyva, térden állva könyörögtem kegyeiért. Az
Isten áldja őt ezért. De legfőbb azt az önzetlen nőt köszöntöm, aki, ha nincs mellettem, ... egyetlen pillanat máris úgy érzem, hogy szorítanak a falak, s a plafon rám szakad. Őt kinek, mikor itthagyot hiánya földig sújtott, árnya napokig fojtott. A vágy utána addig taposott, addig szo-rított, míg aztán mégis csak visszatért ... Az Isten áldja meg őt ezért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése