Gyermekkori szigor

Gyermekidőmben a szóbeli meggyőzésen túl, a nevelés
gyakori formája a verés volt. Szegény anyám hamar be-
kattant. Ilyenkor a szigor pálcája gyakran elcsattant. Né-
mán tűrtem veréseit. Minek hangot adni bajnak, vitának,
pernek. A csendes vesszőcsapások hátamon sűrűn egy-
másra leltek. Mert bizony az erény portáján túl, elfajul ám
a folyton próbálkozó gyermek. - Bandikám, ne menj oda!
---------------------------------------
- De hogyan mondjam meg Anyám, nem ülhetek idehaza
a szoknyáján. Hiszen a világ csoda, szivárvány, és csupa
varázslat. Engem nem tart vissza! És hiába félt. Nekem
hiába mondja, hogy veszélyes a Tisza. Megyek, mert ezer
okom van rá. Megyek, mert embertelen nagy a meleg és,
mert a medrét nem védi kerítés. Hát én már nem bírok ve-
led! Meglásd fiam, ha este haza jön apád, ebből baj lesz.
---------------------------------------
Apám teste, lelke fáradt volt mire haza ért, de a vacsora
előtt mindig számon kért. Tudni akarta, hogy aznap mit
csináltam. Türelmes volt, amíg elsoroltam a napot. Nem
szólt, végighallgatott. Majd lassan szíjat oldott, egyik ke-
zével haragját tartva, nagyokat suhintott hátamra, míg a
másikkal a nadrágja korcát fogta. Szívem szerint hanyatt
homlok menekültem volna, de az eszem azt diktálta. Én
------------------------.---------------
az ő fia vagyok, és ennél fogva nem vagyok gyáva. Egy-
felől a bizonyítás vágya tartott Apám mellett, másfelől
meg az iránta érzett feltétlen tisztelet, s a végtelen szere-
tet. Anyám egy-egy csapáskor nagy szemeket meresztett,
szisszent, fájt neki. Féltett, remegett szegény. Látod fiam,
én mondtam neked, nem kell a bajt növelni. És csak mi-
kor apám a tornácra kiment cigizni, akkor mert megölelni.