Botond vitéz

Bent zsong a szívemben az a decemberi nap. Azóta mintha a Kos-
suth Lajos utca felől Isten szólna a messze köd, és a hó fátyla mö-
gül. Még ma is fülemben ül a református templomharang hangja.
Az iskolaszünet előtt kék, zöld, és barna színessel fenyőt kellett raj-
zolni a kiosztott papírra. Míg az osztálytársak lázasan rajzoltak én,
mivel nem volt színesem unottan, bent lapultam a padban. A tanító
------------------------------------------------
látva, hogy engedetlen vagyok, hozzám lépett. Úgy összementem,
hogy szinte hegyként meredt rám tekintete, de csupán egy-két
barackot adott a fejemre. Eközben a szorgos pajtások szaloncuk-
rot, meg csinos angyalkát pingáltak a fára. Rám szólt. - Te mért
nem rajzolsz, te árva szívemnek ága? - Tetszik tudni, az én Jézus-
om már régen bent fekszik a jászlában. - Na és hol van? - Otthon
hagytam. - Na akkor szaladj el érte! De itt légy délre, mert ha nem!
------------------------------------------------
Hanyatt-homlok rohantam a hóban. Harangszóra valóban elé-
tettem. Szép munka, mondta, de még megkérdezte - Na és hol
van róla a fenyőfa? Tetszik tudni, kezdtem volna magyarázni a
lehetetlent. Tetszik tudni ... Hirtelen teljes szigorával rácsapott a
padra. Csend, te engedetlen, recsegett a hangja. Amit én mondok
az szent. Hozd a cókmókod, és borítsd ki a katedrára! A táská-
ból két füzet, egy ceruza, és néhány kavics hullott ki az asztalra.
------------------------------------------------
Hiszen neked nemhogy színesed, de még könyved sincs. Ne bo-
londíts itt engem fiam. A Botondot miből olvastad. Hát, csak úgy
a fejemből. - Tudod kívülről? Hazugság, nem hiszek neked. Ne űzz
tréfát velem, mert megbánod! - Nem tréfálok tanító néni. Merőn
nézett rám, majd némi hezitálás után rám szólt. Akkor mondd!
"Amikor Apor vezér Bizánc kapuja előtt Botond vitéznek kiadta a
parancsot" Az osztály szájtátva hallgatott, míg én neki buzdultan,
------------------------------------------------
tagoltan végig mondtam az olvasókönyves nagy monológot. Aztán
a társak szünetre mentek. - Te csak maradj bent, szólt rám. Nevetett,
fejemet simogatva, sírt, könnyezett, és adott egy olvasókönyvet.
- Tessék, a tied! Azóta ő itt dicsőül a szívemben. Életem legkedvesebb
hangja itt ül a fülemben. S mintha a Kossuth Lajos utca felől szólna, a
református templomharang bongna a messze köd, s a hó fátyla mögül.