Későn értem haza tegnap, és, hogy zajt ne csapjak, csendben.
lábujjhegyen araszoltam az udvarban. Hiszen a házban kicsi
gyerekek vannak, idős emberek laknak. Benn a kivilágítatlan
lépcsőházban összebújt párba botlottam. Megijedtek, hirtelen
zavarukban rám köszöntek. - Az anyátok mindenit, mit kerestek
ti itt? Nem lehetne ezt másutt! Közülük csak a fiút ismertem, a
----------------------
lányt alig ... Özvegy anyjával a szomszéd utcában lakik. Ezért
csak a fiúhoz szóltam. - Bárhogy is van, meg ne lássalak itt töb-
bé fiam. Kámzsa alá bújt, és elindult a kijárat felé. Majd utána
szóltam még. Nem hallhatta. Bezárta a kaput. Egy rég elfele-
dettnek hitt emlék villant, mint valami meghibbant időrelé. Néz-
tem magam elé. Ötven év, igen ötven évvel ezelőtt, épp ennyi
idős lehettem, mint most ők. A múlt fényében kigyúlt előttem a
Ferenc körút. Emlékszem, ugyanilyen összebújt intim kettesben
----------------------
ért tetten a házmester. Különös mód kiakadt az öreg. És ennek
okán szó, szót követett. Engesztelés képpen azt mondtam rövi-
den - Mea culpa! - Hogy micsoda? - Az én vétkem, Bátyám! A
lány fent lakott az ötödik emeleten, és, hogy a helyzetet ment-
sem, hogy el ne járjon az öregember szája, meghívtam a kocs-
mába. - Nem bánnám, ha eljönne velem. - Hova? - Amit én itt
ismerek bátyám, az a Kis pipa. - Tudja, az ital senkinek sem árt,
és hát, fő a barátság. Bólintott, de még pár percig várt. - Muszáj
----------------------
pontosnak lenni, magyarázta. Aztán a kaput zárta. Bent az ívó-
ban státusza szimbólumát, a ház kulcsát kihívóan kitette az asz-
talra. Ittunk, beszélgettünk, elméláztunk múltunk teteme felett. A
Tiszaháton született. - Nahát, milyen kicsi a világ, mert én meg
Tiszabercelen. Hiába, így van ez, hiszen miden út Rómába ve-
zet. Az öreg kiegészített. - Na, na! Inkább Szatmárba, meg Sza-
bolcsba. - Záróra kedves vendégek, szólt a pult mögül a pincér!
- Bátyám, kér még egyet? - Nem, ne igyunk többet, szólt. - Elég
----------------------
volt! Hogy jutsz haza, ha berúgsz? - Nem érdekes, már úgy is
elment az utolsó busz. Hajnalig rúgtam az út porát, mert hát
hosszú a jegenyesor hazáig gyalog, még akkor is, ha fent csil-
lag sokaság ragyog. Ötven év, istenkísértő messzeség. Lehet,
hogy banálisan hangzik, de tegnap, ötven év után döbbenten
nézett vissza rám az elhalványult idő. Fent, odaát milliárd lám-
pa gyúlt, a múlt fénylő egén derengő sziporkát szórt a Tejút.
Mire én, fáradt estére haza értem a család … már mélyen aludt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése