Sajó kutyánk emlékére

Őszinte kapocs kötött minket össze. Testvérek voltunk szinte, én vágytam, ő
bolondult utánam. Esténként együtt feküdtünk az ágyban. Tél lévén élvezte a
benti meleget. Tamás papától kaptam is miatta eleget. Többször kikelt magából.
Ennek a büdös ebnek semmi helye a házban! Káromkodott, bajuszát rágta.
Meglásd Roza, ebből a rosszvér gyermekből semmirekellő kutyapecér lesz.
Mama nevetett. Sajó, ül! Erre tanítottam meg először. Huncut szeméből me-

legség áradt. Sajó, fut! És futottunk együtt. Hogy ez a rosszcsont miket tud,
és a bolondozásra is van hajlama, dicsérte mama. Sajnos, és vesztére, egyik
este pajkos kedvében, mikor már aludtam, őkelme suttyomban befészkelte
magát a ruhás szekrénybe. Nyitva volt éppen, bebújt a résen, mama meg vét-
len bezárta. Reggelre csúnya dolgot művelt a bestia. Merő olyan lett a tiszta
terítő, a vasalt lepedő és mindennemű ruha. Evégett nagymama nem enged

te be többet a házba. Nála is betelt a pohár. Alávaló betyár lett eb, és idomár.
Kivert kutyák lettünk, Sajókám! Nagy szemeket meresztett rám. Behúzta fülét,
farkát.  Szegény,  fázott, melegre vágyott. Papa a pajtában hercegi ólat készített

neki, és naponta többször kapott enni. Néhány hónap, és keze alatt válogatós

lett a kebelbeli kuvasz. És olyannyira ravasz, hogy amikor a berceli harang

elütötte a delet, a tejet ugyan megitta a gaz, de otthagyta a csupasz kenyeret.