A szavaknak éle, eleje, vége, veleje van. A szavaknak varázsa, ha-
tása határtalan. Oltalmazhatsz, de bánthatsz is vele. A tollforga-
tó, a tanító, a pap, az ügyvéd a szavak letéteményese. Kiknek hit-
vallása az, hogy adjon, hivatása pedig, hogy szívedre hasson.
Hatalma van, emelhet, és porba sújthat. Gondolj csak Pilátusra,
amikor azt mondta "Ecce homo!” Ez csupán két szó. És most gon-
dolj Jézusra, és Golgota fájdalmára. A szó öltöztet, máskor meg
-------
csupaszra vetkőztet. A szó lélek és lélek közötti párbeszéd, még
akkor is, ha az írás. Sőt, akkor talán inkább. Való ez, és többszörö-
sen igaz. Mert az írás, kivált a versírás olyan embert, ki gaz, azt
nem tűri el. Csak nyílt ésszerl, és nyilt szívvel, szabad írni. A körí-
tés, a mellébeszélés, a talány, hazug rés a valóság falán. Az írás el-
kötelezett társas magány, és erős felelősség. Lásd, Jókaitól, a vi-
lágirodalom legszebb körmondatát. ”Ami bennem lélek, veletek
-------
megy. Ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között,
mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghal-
lasz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemléke-
zel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.” Persze
nem minden író Jókai. Nem sorsküldetés maradandót adni, mint
neki és nem szükségszerű az emlékezet rostáján megmaradni, de
mindig igaz szót, a jobbítót, a színtiszta valót kell írni, és mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése