Virradatra

Időről időre  azt  veszem  észre  mostanában,  hogy ujjaim úgy ra-

kom össze, mintha valami  nagyon  fontos dolgot szeretnék mon-

dani. Ilyenkor, összecsippentett ujjaim szumma-szummárum póz-

ba  rándul,  ezzel  párhuzamosan  ezer kép társul fejemben egyre, 

másra.  És  olyan görcsbe rándult erővel mozdul odabent agyam-

-----

ban a  leképzett  gondolat,  mint tél végén a megáradt Tisza tete-

jén a  zajlásnak  indult  jégtáblák sokasága. S bizony úgy bekatta-

nok, hogy  felsajdult  misztikával zuhan rám  a közel, és a régmúlt 

napok, mázsás súlya.  És úgy,  mint ahogy sejtelmes éjszaka üldö-

zöttje a vén  Hold  rámeredve néz le a földön bukdácsoló árnyára. 

-----

Szívem  szerint nem titkolnám, tovább adnám, fülekbe súgnám az 

érzések, a történések, s a részeg éjszakába hullt, szétesett bús fé-

nyek valóját. De jobb híján  mit tehetek?  Réveteg inkább írni kez-

dek. És végül is így kerülnek  papírra a  csillagos ég, és a vén Hold 

alatt, a  tettenért  múlt  sugallatára  a  látomások.  Így születnek a 

pergamenre  vésett, a  zaklatott  értelem, és érzelmem szűrte ver-

-----

sek. És mire  ezek az írásra  rándult kezem okán, s a kigyúlt eszem 

nyomán a hajnali virradatra  megtérnek én ugyancsak öreg zsém-

bessé válok miattuk. Ekkorára már veszettül morcos, és elcseszet-

tül álmos leszek általuk. S  olyannyira  szétesett,  hogy  szívem le-

gyengül, és úgy lemerül, mint  egy tönkrement aksi,  ráadásul ne-

kem ekkorára  már  mindkét szemem ég, szúr, és átkozottul vaksi.