Mindenszentek

Véreim, ti drága szentek, ti mindig siettek. Mikor ideestek, gyer-

tyát gyújtotok, imát mondtok, … és már is tovább mentek. Amíg

eleven voltam sebtiben, ... én is siettem. Ma már tudom, hogy a

tegnapok, a kitaposott csapások árkában az orromig sem láttam.

Mert én a földi életből, ebből a faltól falig létből alig fogtam fel

valamit. Társas magányba bújtan éltem napestig. Gondoltam egy-

szer mégiscsak jobb lesz. Mindig ennek a reménynek nótáját fúj-

tam. Persze már nem fontos, hogy milyen volt a múltam. És az

sem hogy mikor, és hogyan botoltam. Már csak az lényeges, ami

---

ezen túl van. Tudjátok a ringben, a tülekedés határán innen más

a világ. Most, hogy síromnál megálltok, mikor imát mondtok,

és a túlvilági érzet itt fog titeket, amikor a virágot leteszitek az

a ti reményetek, az a csalóka vágyatok, hogy majd valamit láttok.

Hogy valamit tetten értek, de a ti álmotok csupán csak délibáb

képzet. Mindig azt hiszitek, amit reméltek. És hiába néztek kuta-

kodó szemmel, … de, ha még nesszel is figyeltek, én reám ti itt

nem találtok. Akire ti vágytok, az egykor volt kincs, akiről regél-

tek, az nincs. Nincs itt az áhított lélek, akit reméltek. Mert a sírok

…

közt, csak az enyészet, a földszaga, csak a nyirok, és az örök pára

az, amit ti magatokba szívtok. Látón, csodára várón nem ölt tes-

tet a lélek. Megvallom tinéktek földönfutóknak, hogy hiába ke-

restek kínban testet öltött lelket a sírban. Krisztus óta, ilyen földi

világnak, nem adatott meg ember fiának. Tudjátok, én a szélben

vagyok, ott találtok, mikor elfújjátok a viasz szagú áhítat pislákoló

lángját, vagy éppen az esti páraködben, amikor meggyújtjátok a

lámpát. Én veletek vagyok a bánatban, örömben, ha emlékeztek,

rám, mikor beszéltek rólam, és akkor is, ha nem. Mint apró nek-

tek láthatatlan ott leledzem az út porában és, ha úgy tartja ked-

…

vem, akkor a Nap honában, mikor az sugaraival rátok süt. Ilyen

kor én adom nektek a derűt. Én a fűben hatok, a fában, amikor

hozzátok szólok, amikor reátok köszönök. Én a ti egész földi él-

tetekben veletek vagyok. Mellettetek virrasztok az éjszakák ne-

szében, szerényen meghúzódok a nappalok csendjében. Ott va-

gyok a megszegett kenyérben, mikor megéheztek, mikor maga-

tokhoz vesztek. Ti szerető szívek, ölelő karok, én ott lapulok min-

den egyes szavatokban, ott vagyok az imátokban. Bent lobogok

a gyertya lángban, és kimondva, kimondatlan, … de azokban a

hálaadó virágokban is ott vagyok, amit most síromra hoztatok.