Számomra régóta az öröm, a játékosság, és az örök szabadság
madara a szalakóta. Nagyapám úgy mondta, úgy hívta őket; kék
csóka. Ezek a kedves szárnyas lények kertünk hátuljába, az öreg
szilvafa odvába húzódtak meg. Oda csalta őket a bölcs anya ter-
mészet. Furcsa ”krakk”, és érdekes ”rérek” hangokat hallattak.
------
Én a mókás hangjukra; ha ti rá értek, akkor én is rá érek, magam
kitalálta mondókát ismételtem újra, s újra. Csodáltam őket, mert
miközben ezek a könnyed felhőtlen légtornászok bukfenceket
hánytak, köröket írtak, ringlispílt szálltak a levegőben. Ott a kert
hátuljában, dermedtre váltan, tágra nyílt gyermek szemekkel bá-
------
multam az égi idillt. Én akkor vélten, időtlen zenét, csendbe zárt
mesét éreztem lelkem rejtekében. Hál’ Isten nem veszett el azó-
ta sem ez a kedves szép tollú kék madár. Emlékeimbe vissza jár,
szívembe ezerszer ma is visszaszáll az akkori kedves szalakótapár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése