Csend és döbbenet, ismertem legtöbbjüket, tátongó űr maradt
utánuk. Hiányzik kedves szavuk, fényes értelműk váltig, meleg
kézfogásúk százig. Elmentek a kollégák, a pajtások, a szerető
barátok. Végső jutalmuk, hogy befogadta őket a Föld, a nyirok,
a sárga homok. A kegyetlen enyészet lett örök részük. Oktattak
------------------
napestig, hajtottak mindig, űzte őket a juszt is megmutatom vé-
rük, és a soványka bérük. Még vasárnap is, míg az asszony fő-
zött, sok közülük tanulókkal nyűglődött. Hisz a szakma becsü-
lete, a vizsga, a bizonyítás őrülete, a megmérettetés, és a min-
dennapi megélhetés. In Memoriam. Nézem arcukat, érzem har-
------------------
cukat, hisz én magam is sokáig ezt csináltam. Fátyolos szemem,
pokolian szorul a szívem. Úristen, hiszen őt is, és őt is ismertem.
Szünetekben megállt, kiszállt, intett, közel jött, megölelt, vagy
csak kezet nyújtott, megérintett ... Kérdeztem, hogy vagy, na
és a család, a vizsgák, és az oktatás? Rövid válasz érkezett. Sok
------------
néhány szót szólt csak, vagy lemondóan legyintett. Mert csak er-
re volt ideje, ennyire telt, aztán ment, ... hajtott tovább. Hány, és
hány kollégával, jó pajtással, szertő baráttal voltam így. Olvasom
a róluk szóló méltatást, és most nincs senki nálamnál bénább, se
elesettebb, se tétovább, és az elmúlástól sincs semmi ostobább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése