Zúg a határ

Kölyökkoromban tucatszor megfogott a traktor hangja. Nem
tudtam megunni. És, ha zúgni hallottam, engem hiába vártak
az iskolában. Ilyenkor nekem egyenesen a határba vezetett
utam. Istenem, hányszor kikaptam bolondériám miatt. Mennyi
kéretlen indulat áradt rám értetlen mániám okán. Emlékszem
egy őszi nap, éppen az allegóriát tanulták a többiek. "Száraz
ágon, hallgató ajakkal, meddig ültök csüggedt madarak?” Míg
--------------------------------------------
ők Dicső Dezső tanító urat hallgatták, és a „A madár, fiaihoz”
verset skandálták, én ezalatt Tompa Mihálynak, s a tanítóknak
egy nagy fityiszt mutattam. Mert, mit nekem allegória, mit ne-
kem iskola, hiszen az egész határ szabadegyetem. Senki sem
értette, nekem szántáskor a traktor mellett a helyem. A baráz-
dát, és a kerekeket kellett figyelnem. Azt kellett néznem, hogy
a körmök milyen nyomot hagynak a földben, s hogy a felhán-
--------------------------------------------
tott sorok, milyen szögben fordulnak el a nulla fokhoz képest.
Meg is mondtam a gépésznek, hogy sokkal többre tartom a
traktorosokat, mint a tanárokat, s hogy számomra ez a munka
mindennél fontosabb. Csak hát az én igazamat sem az iskolá-
ban, sem nem odahaza nemigen respektálták. Mikor este a ha-
tárból hazatértem ódát zengtem anyámnak a traktorról, és a
--------------------------------------------
szántás tudományáról. Anyám meg felesleges órát adott nekem
a család szigoráról. Nem kellett, hiszen ismertem apám suhin-
tásait, miknek nyomait még napokig viseltem hátamon. Akkor
még nem tudtam, hogy a felnőtt ész diktálta cséplés milyen mé-
lyen vésődött be szívembe. Akkor még nem éreztem, hogy ez a 
verés tortúra milyen érzékenyen hatott lelkemre. Én általa lettem
gépész, s a szakma bigott elkötelezettje, és tanára egész életemre.