Észre se vettem, megöregedtem. Na nem
hirtelen, hanem szépen,
apránként. Nagyon érdekes
fortélyt eszelt ki az élet. Ahogy teltek
az évek először az arcomon
sokasodott meg a szőrzet, majd csálé
szarkalábak, konok, ordenáré
ráncok rakódtak szemem, és bolond
szívem köré. S ahogy telt, múlt
az idő, egyre több, és mélyebb, lett
homlok tájt a redő. Nem fájt ez, csak bántott. Aztán amiatt
kellett
izgulni, hogy a sűrű erdő hajam kezdett el hullani, ahelyett,
hogy
---------------------------------------
őszült volna. És bizony sohasem gondoltam volna, hogy egyszer
majd megdicsőült nagyapámra hasonlítok. Persze így megvénült
fejjel már nem izgatnak ezek a dőre földi hiúságok. Ma már pőre
lélekkel ott tartok, hogy Isten legnagyobb kegyelme az egészség,
az ép ész, az okos, s tiszta elme. És persze fontos még a hátra lé-
vő évek minősége. Ezzel együtt, meg kell vallani félek a végtől. Né-
ha, valami messziről jövő buta neszt vélek hallani, valami furcsa
---------------------------------------
gyászruhás suta készülődést érzek. Ilyenkor megijedek. Nyílt ész-
szel, és nyílt szívvel szolgáltalak eddig Uram, s szolgállak ezután
is,
amíg lehet, és, ha engeded. Szerinted minden léleknek egyszer el
kell menni. És nagy kár, hogy törvényed ellen nincs mit tenni. Bár a
te világod nekem ott is hiányozni fog, de nagyon. És, ha egy napon
mégis le kell vetnem ingem, ha végleg el kell mennem innen, én
csupaszon, s vakon, és bármi áron, de majd ott is téged követlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése