Istenkáromlás

Tél homálya ült a dérlepte tájra, idült ködpára a múló időre.
Istenem, mennyi semmibe nyúló nap, és este veszett ködbe.
Bár, így öregen már hiába tépelődöm ezen. Kár vitába száll-
ni sorssommal, s vétlen önmagammal. Csak hát bánt, hogy
eddig becsapott vak szemem, félrevitt nagy hitem. Pedig vál-
--------------------------------------------------
tig imádkoztam, százig fohászkodtam, hogy a nagy minden-
ható utamra térítsen. Mindent látó Uram, segíts a sötétben!
Légy társam a kusza útvesztőkben! Kulcsra fogtam cigány ke-
zem. Térdelve kértem tőle, hogy hasson imám. Rögön kúsztam
előtte, a földön csúsztam, s hason a templomkövön, hogy nekem
--------------------------------------------------
irányt mutasson. De nem méltatott arra, hogy meghallgasson.
Hagyta, hogy vakon járjam az erdőt. Sőt, ha kisebb emelkedőt lá-
tott, fel a hegyre mutatott. Keze rögtön a tetőre vezetett. Ha meg
szeme meredek lejtőt vett észre, a szája már előre nevetett. Lent
a gödörbe jutva, Istent káromolva, fájt mindenem, de leporolva
--------------------------------------------------
magam, felálltam újra. - Fiam, elnézem csúnya dühöd, s durva
kitörésed. Megbocsájtom neked, mert én megvetem a  gyáva, s
botor embert, az olyat, ki becsap, megcsal, azt, ki ezerszer meg-
hal. Fiam, én jobb szeretem a bátor embert, azt ki rám zápor át-
kot szór, ki káromol, lehord mindennek, de csak egyszer hal meg.