Nagyapám és a fecskék

Gyermekkoromban élénk művészeti élet folyt házunkban. A nyári
idénybérlet egy színháznak kinevezett felújított ház tornácára szólt.
Még az is rémlik, hogy az előadóművész mindig egy kedves idős bá-
csi volt. Olyan nagyapám féle ősz, aki a kiszáradástól félve, előadás
közben csuporból egy-két liter, nem kútból húzott folyadékot ivott.
Én,  ezt négy évesen bornak véltem, de Ő szerényen csak azt mondta,
---------------------------------------
hogy ez bíz a; Krisztus Vére! A kiszáradás félelme nem ismert határt,
bár anno végig vendég szerepelte egész Amerikát, de ezt a baját ide-
haza is torkában hordta. Ezzel együtt ezer dolog volt a repertoár-
ban. Példának okán; tudott bundasapkában fejen állni, csontfésűn
zenélni, két ujjal fütyülni. És tudott énekelni, meg táncolni, de főként
mesélni. Az öreg amerikás ily módon szórakoztatta mókás önmagát,
de leginkább szeretett unokáját. Persze voltak előadásmentes napok
---------------------------------------
is, mikor is a csendes estéket kedvelte, meg a fecskéket szerette fi-
gyelni cvikkere felett. Tornácra tette a fejőszéket, onnan csodálta,
hangján utánozta őket. Aztán egy kora őszi nap, szeptember nyol-
cadikát, Kisasszony napját írtak, egy ideig fejünk felett kerengtek
még, majd végképp eltűntek a fecskék. - Na, Bandikám, ezután már
hosszabbak lesznek az esték, mondta panaszosan. - Meddig lesznek
ezek oda nagyapa? - Ezek bizony már csak Szent József napjára jön-
---------------------------------------
nek ide vissza. Miközben inas keze hajamat babrálta, rekedtes szo-
morúságot éreztem hangjában. - Tényleg visszajönnek nagyapa?
Akkor még nem láttam át a praktikán. - Tényleg vissza Bandikám,
mondta nevetve, sírva.  Öreg, bölcs szeme, könnye ködén át az égre
meredt. Szent József napjára Angyal nagyapának igaza lett. Ugyan-
az a pár foglalta el a fészket, de Ő szegény ezt már nem érte meg.