Fagyöngy

Nem szeretem a fagyöngy  parazita voltát, idétlen haszontalan jó-

szág.  Ahelyett,  hogy adna, elszívja  szülőanyja  vérét. Testére ta-

padva magába issza a fa erejét. Buta mélán kúszik fel az ágbogas

létrán. S ha jön a tél, nem fog ki rajta dér, se fagy, se szél. Ő nagy

boldogan,  és  csak  gondtalan  zöldell.  Vígan beszél a hóeséssel,

könnyedén  cseveg  az önfeledt köddel. A  párafátyol homálynak

------

hamis voltáról igazgyöngyöt mesél önmagáról. Áldozata a csupa

erkölcs fa, a bölcs törzs, s a néma lombkorona szelíd jósággal tűri

ezt a nemtelen fennkölt, és  szemtelen  gőgöt. Ez a senki, fára ka-

paszkodott zöld-göcsört  regél a  tölgynek, a  hegynek, s a völgy-

nek.  Magáról papol, a téli  hiúság büszke szülötte. A fának erejét,

és magát égetve,  egyre csak lángol  léha  lelke.  Nem hiszek  a fa-

gyöngynek, mert világol, és fals nótákat dalol. De hiszek a csönd-

------

nek, engem a  csönd  mindig  felderít.  A halk  önzetlenségnek hi-

szek, a szelíd örömkönnynek, mert nem hivalkodik. Nem hiszek a

büszke, a  fának  üszke hazug  fagyöngynek,  mert ő  természeté-

nél  fogva  csak a  mának él.  Én az  erőt  tápláló  testnek, a kéreg

alatti  törzsnek  hiszek,  az  adakozó  léleknek, mert  ő a jövőt sej-

teti.  Magában  rejti  az  őrt álló  hitet, és  az  életet adó szeretetet.