Valahogy, úgy ahogy pipacsot, és búzavirágot ígérnek a rétek,
vagy ahogy ipiapacsot játszanak a gyerekek, úgy lapulnak, úgy
bújnak meg szívem rejtekében a versek. Aztán a csend, a váró
évtizedek, évek, és az egy helyben topogó percek után, a szo-
kásos - aki bújt, aki nem, én megyek - jelszóra, elindul kíván-
---
csi lelkem a titkokat tiktakoló toronyóra irányába, hogy ráleljen
a sejtek rejtett fogságába zárt csiklandó mondatok, s a villódzó
gondolatok üzenetet sejtető hangjára. Majd aztán szavára, és a
nagy szent össze-vissza, a tiszta káosz, avagy a rend, az Istent
dicsőítő, az őt hirdető fárosz zsolozsma fénye, s árnya szorítja,
---
szívem, kaparja torkom, fogja kezem? Nem tudom mi, ami körül
vesz, nem is sejtem milyen misztika fojt, éget, milyen rejtelem az,
ami fog, s nem ereszt. S azt sem, hogy mi születik ezekből a részeg
percekből. Nóta, talán ima, fohász írmagja, netán ének, vagy tán a
mindennapok, a pillanatok lélegzetéhez szükséges sima eszmélet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése