Ma már párás hajnalokon
bizonytalan lábakon botorkál a nyár.
Lassan jár, halkan,
lábujjhegyen oson. Szemérmesen tűnődik az
elmúlt alkonyokon.
Volt meleg estéken álmélkodik, mikor még
reménnyel
telt Hold fénylett fenn
az égen. Mikor a nyugodni vá-
gyó lelkek
víg álmokat szőttek, és a tücskök hajnalig zenéltek. Mé-
------------------------
lázik a csendes hajnalokon, a meleg gyümölcsérlelő
nappalokon.
És azon,
hogy az ő ideje lejárt, hálás szerepe betelt, s immár vég-
leg átadja helyét az ősznek. Hiába, az a világ
sora, hogy most a ter-
mészet öreg piktora, az ősz következzen.
Eddig csodás színekben
festett bátor, isten-imás keze. Fenyérek dicsérték őt az erdőn, és a
------------------------
fák, és mind a dús bokor sokaság. Az ő égisze alatt csapodár szél-
lel dacoltak a kopár bércek. Bornak ígéretével mulattak a délceg
szőlőhegyek. Kint a réteken öröméneket zsongtak a szorgos méhek, s
a virágszirmok ezer színben pompáztak, odafenn az égben naptól ré-
szeg pacsirták daloltak. De ennek az idillnek mára már vége van. Az
------------------------
idő lassan lejár. Fáradtan, szinte nesztelen botorkál párás hűlt tereken a
nyár. A köddel telt reggeleken dús hajába itt-ott már őszhajszál vegyült.
Esténként bús homály ült meg egykor volt vidám szemeiben. És ő most
azért tűnik el, mert időközben elfáradt nagy küzdelmeiben. Én hiszem,
hogy ő nem szökik el, … a nyár sosem múlik el,
csupán csak megpihen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése