Bűntudat

Magába révedt lélek  él így kovász  reményben, ahogy én élek fohász kenyéren.
Gyóntató papom  ebül vezeklő  falamon belül térdepeltet. Tanúm rá mindenek
felett  a  Hold, és van, hogy  éjszakákon át  kobold  reggelig  még a  csillagok is.
Kárhozat tisztem az is, hogy  tűnt  életem elillant  csodáit, itt-ott az elmúlt sok
vétlen pillanat széthullt darabkáit felleljem. És én konok, azt hiszem, és bigott
-----------------------------------------------------------------------

azt  remélem mégiscsak sikerül összeszednem, hogy végül kitessen ékül, lelkem

mért nem szépül, és békül meg együtt a múlttal. Egyáltalán milyen gyónni való

szíven üt terhes cselekedetem van nekem? Azért kell vezekelem tán, amit eddig

kendőzetlen tettem, vagy netán azért, amit éppen ennek okán nem? Bárhogy is

alakul  árva  révedésem  vissza,  amíg ésszel párosul tiszta hitem, hűen őrzöm a

-----------------------------------------------------------------------

magam   baján   szerzett  konok   emberségem.    Magába   révedt  lélek   él
 így kovász  reményben,  ahogy  én  élek   fohász  kenyéren. És  hiába keresem

 züllött szívem rugóját, hiába  kutatom  űzött   lelkem mozgatóját, máig
 sem tudom hogy,   ami a  gyarló  magam  fajtának  legfeljebb    egyszer
egyszer, szemben ezzel miért van nekem folyton és ezerszer bűntudatom?