A töltés partról figyelem a novemberi képet. Az otthoni tájtól el-
szokott szemem bűvölten nézi miként ködlik az öreg Tisza-
berek. Rég láttam ilyet, ám jóleső, és ismerős az érzet. Lemegyek
a gát tövéhez. Mészváz voltukban dermedtek a töltéspart csigái,
igyekszem kikerülni őket. Aztán a meder fái alatt lágy leveleken
taposok tovább. A túlpartról neszek szűrődnek át. Ideát ősznótát
-----
dudorász egy parthoz kötött csónak. Egy másik szomszédos ladik
mellette kotyog. Átázott cipőm orrával piszkálom az iszapot. Előt-
tem néhány partot fogott farönk kórusban panaszkodik. Lassan
hozzám szegődnek mind a környékiek; a csigák, a komp, a ladik,
és a part menti fák. Furcsa mód egytömbű lesz a világ. Egyként
-----
folytatódom velük. És tőlük részegülten már nem tudom, hogy az
ő fagyos bajuktól borzongom, vagy inkább ázott, csatakos önma-
gamtól fázom. Végülis maradok, hisz nem tudok szabadulni tő-
lük, … egészen bele-feledkeztem. És bár még bizsereg bennem
az öregkori szellem, ... de már egyre jobban didereg a testem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése