Andi lányom gyermekkorában nagyon akarnok volt. Mikor tü-
relme fogytán volt, e képpen szólt. Akarom, akarom és kész!
Andika nem kért, ő akart, és mindent, amit magáénak vélt. Hi-
ába kérleltem. Andika, mondd szebben! De ő nem, ő mint, ki
megrészegült, folyton ellenszegült. Csak mondta, s szajkózta
újra. Mintha könyvből olvasta volna. Akarom, akarom és kész!
---------------------
Idegesített ez a refrénszerű nóta. Elfogyott türelmem, s először
éltemben úgy részesült atyai kegyben, hogy utoljára is egyben.
És bár sosem volt bennem iránta harag, sem bántó, vagy ártó
indulat, de akkor térdemre vettem, és türelmem híján jól elfe-
nekeltem. És lám milyen egy konok, akaratos lény, milyen egy
okos, öntudatos hölgyemény. Az én szegény gyermekem nem
---------------------
sírt, nem jajgatott, még csak hangot sem adott. Andika össze
szorított fogakkal tűrte a verést. Ott világosodott meg fejem-
ben a felismerés. Honnan tudhatná még, hogy mi a szerény
szeretném, és a konok akarás közt a különbség. Aztán az át-
élt sokkhatás, sok mindent átírt szívemben. Hisz, az én riadt
őzike lányom maga a megtestesült ige. És ki tudná beavatni
---------------------
őt ennek kusza rejtelmeibe? Ez a fránya szeretném a viselke-
désnek csak kicsike máza, az életnek csupán csak vékony pa-
tinája. Az én egyetlenemnek, az én szemem fényének igaza
van, hiszen egész életében csak is a nagy akarás lesz a viga-
sza, s erénye. Az én szentemet ez a konok akarás viszi majd
előre. S én Isten legdrágább ajándékát akartam kiverni belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése