Vót egyszer egy asszony, aki bizony ügen
rossz fonó vót, oszt
szőttese meg már nagyon híján
vót. Történt eccer, hogy szólt
neki az ember. Feleség most mán
osztán fonni kék! Mire a fe-
hérnép erre akként szólt. Mán hogy
fonnék, hogyha nincs mo-
tolla? Mert hát fót hátán, fót,
de ennek a fehércselédnek
ügen
-------------------------------------------
csak nagy szája vót. Hadd el asszony a szót, hászen felesleges.
Nekem most mán te ne fecsegj! Mert még ma elmenyek az er-
dőre, oszt hozok én neked fát hezzája. Menyen is az ember az
erdőre nyomban. Igen ám, de a rafinált fehércseléd jó előre meg-
bújt ottan. Ez osztán éktelen rikácsolásba kezdett. Aki eddig
az
-------------------------------------------
erdőn vágni mert, vagy akár itt fát szedni merészelt, az itt mind
meg hót. Ettül osztán az ember úgy megijedt, hogy az rögvest
hazaiszkolt ám, mint a gyáva nyúl. Odahaza meg csak nézett,
es nagy bámész szemeket meresztett a csupa ész asszonyra.
S ez a szájas fehérnép, ez a rafinált perszóna osztán így szaba-
dult meg, de most mán oszt végleg a
nagyon es terhes fonástul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése