Egy
esős vasárnap délután találkoztunk Óbudán. Sokáig vártam. Mikor
megláttam megütött
az áram. Szép volt, okos, jobb volt nálam. Ha kérdez-
tem,
jól válaszolt, szívemből szólt. Ha bohóckodtam, nevetett. Az eső el-
eredt.
Hozzám bújt. Meghatott.
Tartottam az ernyőt, hallgatott. Nézte az
esőt, én meg őt, mint egy istennőt. -
Imádom az esőt, mondta. Invitált,
húzzuk
le
a cipőt, menjünk mezítláb. Figyeltem a lábát. Szórakozottan
tócsákat került.
Nem mindig sikerült. Közben magáról, családról me-
sélt. Mint kiderült,
Budán született, tanult lány, gyakornok a klinikán.
Korábban sokszor volt a nagyinál,
messze külvidéken, így mondta; mesz-
sze
külvidéken.
- Hát korábban,
mondtam viccesen, én is sokat voltam
nagyinál vidéken.
- Igen, és a tied hol lakik? - Nálunk, pontosabban mi
-----------------------------------------------------------------------
laktunk
náluk
egy ideig. Nevetett. - Ne nevess ki, azért, mert én vidéki
fiú vagyok. Az igaz,
hogy egy kicsit hiú, rátarti,
és Tisza parti, de hidd
el, hogy tetől, talpig jó parti. - Hű! - Majd meg látod
kishitű! - Tapsolt,
kacagott. Ő is bohóckodott. Hátam, vállam veregette.
Nahát,
halljatok
csodát! - Ez igazán remek! - Akkor ezt most, vegyem dicséretnek?
Az-
tán megint magáról, s a
családról mesélt, őszintén, hitelesen, nyíltan.
Hallgattam, ittam a szavát, az illatát mélyen magamba szívtam. Fel-
forrt a vérem,
már csak arra tudtam gondolni, arra, hogy itt nyomban.
-
Kiskegyed,
hogy van? - Köszönöm, jól érzem magam! Megint esett,
zuhogott.
Bőrig áztam, fáztam. Egyszer csak bent álltunk egy dohos
lépcsőházban.
- No lám, ez ám a komfort. Kuncogott. - Tudod, az elsőt
-----------------------------------------------------------------------
nem így képzeltem.
- Hát, én sem. Áradt az erős dohszag a levegőben.
Remegett, én is. Végtelen
hálát éreztem,
ő is. Aztán megint kin álltunk
az esőben. - Itt van a zakóm,
vedd! -
Olyan
mindegy, az is vizes. - Belém
karolt. - Fázni fogsz!
-
Nem érdekes. - Megfagysz! - Nem fontos. -
Hol
laksz?
- Itt, fent. - Még ilyet? Ki hitte volna? Nevetett. - Hol itt, fent?
- Itt,
Pesten, egy kórházban. Nevetett újfent. - Még pontosabban? Hát,
…
a Nagyvárad téren, a
Heim Pál kórházban.
- Tudom,
hol van. - Ott dol-
gozom,
ott lakom, ott
van a szállásom.
Házunk
leégett,
négyen vagyunk
testvérek. Munka mellett
járok
gimnáziumba,
meg még egy
asszisztens
képzőbe, az István kórházba. Nem tudom, milyen közlési hullám tört
akkor
rám, de be nem állt a szám. - Te, hazug zsivány. -
Na,
milyen
volt
-----------------------------------------------------------------------
a monológ? - Őszintén? - Igen, ha lehet. - Őrület, csak ennyit
szólt. Meg-
álltunk, átkarolt, ölelt, szorított. Azt hittem
megfulladok. Aztán csak
mentünk, mint némák, süketek, vakok.
Csendes, kertes házban lakott.
Nem hívott be, viszont kulcsot adott.
Szájtátva, álltam. Nem tudom,
hogy kerültem haza. Úgy emlékszem, magasan
szálltam, szinte repül-
tem, a felhők már majdnem súrolták
a fejem. Még aznap bőröndbe
pakoltam.
Másnap
kiflit,
mustárt, virslit, még virágot is vittem. A ház-
ban izgatottan
vártam.
Olyan sokáig, hogy Mózes mezítláb Sina hegyé-
ről lehozta
a kőtáblát. Elém tette némán, és csak nézett rám. - Mester én
nem maradok, én ökör,
én egy őstulok vagyok. Mózes bólintott.
Mit ke-
----------------------------------------------------------------------
resek én itt? Aztán nyílt az
ajtó. Nyakamba
ugrott.
Boldog volt, nevetett,
sírt, és megint szorított. Én meg csak dühödten álltam ott,
dermedten,
megkövülten a
szobaközepén. - Na, mi van, mi történt veled? - Szerin-
ted, mi lehet? Legalább
hazudj valamit! - Ne haragudj, dolgoztam eddig!
- Késő estig? - Tudod, mire
haza érek. Egy kicsit felengedtem.
- Biztosan
éhes vagy, egyél! Úgy kínáltam, mintha én lennék
otthon,
én az elesett,
a
számkivetett. Legyintett. - Köszönöm,
nem vagyok éhes! Még mindig
haragszol rám? - Nem, csak éppen gondolkodom
- Mire gondolsz?
- Tudod
eszembe jutott
drága jó édesanyám. - Ne mondd! - Igen, mert
mielőtt eljöttem volna hazulról
felhívta a figyelmem, hogy ismeretlen ház-
----------------------------------------------------------------------
ban, idegen ágyában ne feküdjek. - Te
meg rendes,
szófogadó
fiú
vagy,
igaz? - Hát ez, így igaz! - Na és, mit szólnál, ha állva? Rálökött az
ágyra.
-
Édesanyám látja?
Látja, ő kezdte! Egész este égett,
perzselt a teste.
Ringatott,
szorított, fogott öle, térde. Figyelmes volt, és annyi , de annyi
örömöt adott.
Hittem benne, úgy mintha
már együtt élnénk ezer éve.
Mindennap egy kicsit több, jobb ember lettem tőle.
Egyik nap megkért,
ha menni kell majd, kísérjem ki a repülőtérre. Beszélt már
erről előtte.
Tízen éve, hogy kint élnek szülei. Bárhogy is, két hét csak, míg
odalesz.
Akár mi is történik, maradjak
itt,
ne menjek sehova, itt várjam meg őt.
-
Tőled csodásabb nőt ritkán lehet látni. Légy nyugodt, meg foglak várni.
----------------------------------------------------------------------
Azon
nyáron, több hullámban zápor
sepert végig a városon. Akkor ott,
kint az esőtől áztatott Ferihegyen egészen a
kijáratig kísértem. Mikor
visszamentem
hirtelen
üres lett a ház. Azon az éjjelen kísértetiesen
zörgött
a rács. Egy gonosz ördög verte a spalettát, a
szél bele visított
a fülembe, azt süvöltötte, hogy elszállt a fecske. Este
sokáig
égettem
a lámpát, egyvégtében szívtam
a cigarettát. Néhány
éjszakát marad-
tam még ott. Egy vasárnap reggel beadtam bátyjának
a
kulcsot. Em-
lékszem, a reptéren, hogy integetett,
néztem a gépet, ahogy emelkedett.
Elment
örökre, nem láttam többet,
elrepült csillagködbe.
Bizony azon
az öröm eleste nyáron, messze, fényévekre
elszállt
az én fecskepárom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése