A félvak Nap

Bágyadt lélekkel ködölt a reggel, ... fáradt pára ült rá a táj-
ra. Tegnap ködgubába bújt a bús, fél szemére megvakult
Nap. Megfogott a csoda, ez a ritka varázslat. Álmosan né-
zett a Tejút ura a fáradt titka lovára. Hiába, indulnom kell.
Kelletlen indult el bágyadt útjára a fél szemére megvakult
Nap. Nekem is ideje lenne már nyugdíjba mennem. Persze
-------------------------
nincs ki beálljon helyettem, villant át zsibbadt agyán a gon-
dolat. Minek okán az orra alatt ennek hangot is adott. Kaján
mód röhécselni kezdtek az őt körbe kerengő csillagok. Szót
sem érdemelnek, ... hiszen ők csak szél fújta bolondok. Ha
fiam lenne, vagy legalább egy lányom, kinek átadhatnám fá-
rasztó munkám, folytatta tovább a monológot a fél szemére
-------------------------
megvakult Nap. De hát nem lett utódom. Egész életemben az
asszony is csak húzódozott. Pedig bennem annyi tűz, annyi
lob volt mindig, és van még ma is, de neki más galaxis kellett.
Aki hozzám képest mégiscsak egy hideg jégcsap. Mióta elköl-
tözött, az Androméda rideg ködhöz, ahhoz az érzéketlen üres
léggömbhöz, nekem nincs kedvem semmihez. Nincs, aki fel-
-------------------------
derítsen a köröttem körözők között. A portámon a Föd bolygó
talán az egyetlen az egész Tejúton, aki még igazán kedves ne-
kem. Ő a zöld színben díszelgő Föld, ő az egyetlen rokonom,
aki ott legbelül rám üt. Ő az, aki az én meghasadt, dús fényem
alatt úgy fűt, úgy lángol, mint én. És ennek okán úgy néz rám,
hogy meleg derűt varázsol fáradt szívemen, és bús lelkem táján.