A vég ...

Majd megéred, mikor betegen fekszel az ágyban, remeg
kezed, lábad, szemed könnybe lábad. Az esti homályban
magadban beszélsz, és a saját árnyékodtól is félsz. Te-
hetetlen alélsz szobádban, s mikor magadhoz térsz, ar-
arra ébredsz, hogy kimondhatatlan magányban élsz. Ki-
-----------------------
téve csúfdal kedvének, komor, és bús szeszély kenyének.
Fals nótát énekelnek az idegek, s fejedre olvassák rég elfe

ledett bűneidet. Majd, kik eddig veled voltak egyszer csak
magadra hagynak, és sem Úr, sem eb, senki, de senki sem
törődik veled. Persze ezek a paranoiás érzetek ma még rit-
kán lepnek meg. És nyilván gyermeteg rosszindulat sem kí-
-----------------------
vánod sem magadnak, sem senkinek. De már felvetődött
benned. Ki lesz az, ki rendeltetett arra, hogy felfogja végső
tekinteted? Ki lesz majd ezen a világon, ki rád féltőn vigyáz-
zon? Talán életed szikrája okán kél, kit nem kell, hogy kér-
jél, nézze aggódva, figyelje óvva, hogy életed megmaradt,
-----------------------
féltett darabkáit szívedben miként foltozod. Ki addig őriz,
míg az asztalod koldus falatkáit a porladó fog, s a sorvadó
ínyhús malmában reszketeg majszolod. Mígnem egy bús
napon e földi talapzaton egyszer csak elakad szavad. És le-
húlsz, levegőért kapkodsz, fúlsz, és végleg a sírba fordulsz.