Iratokat,
könyveket,
fényképeket szortírozok. Másnak meg-
sárgult papírok,
nekem emlékek,
ikonok.
Behúzódva a ház-
ba,
a szoba magányban minden fiókba
benézek. Így van ez
mindig. Az utcán
öles plakátok hirdetik, a kitett lomokat
ekkor
és
ekkor elviszik. Ma egész nap esik. Eddig
a fészerbe
rakott
dolgok
kerültek mustrára, de valahogy sarcra-kilóra.
Úgy, hogy jó lesz ez még valamire.
Bár tudod, hogy se most,
se jövőre
nem lesz jó
semmire. És már századok óta ott ro-
had,
de már
valahogy
megszoktad. Minden darab annyira
hozzád nőtt,
hogy nem dobod el. Sőt még keresel is
neki egy
-------------------------------------------------------------
jobbnak vélt
helyet.
De ez a
mostani szortírozás
más. A há-
zon belüli dolgok másképp néznek
vissza rád. Megfontol-
tabb a
szelektálás.
Érzelmeket ébresztenek. Erősebb a kö-
tődésed.
És bár sokszor
keserű,
és sorszerű a pirula,
és át
is nézed ugyanúgy, mint
tavaly,
de
visszarakod a dobozba.
Például tegnap a fiókból
kezembe akadt
Apám levele a
kórházból. Ez mindig megfog,
ott maraszt. Látom, ahogy
rajzolja
a betűket.
Megfognak a részletek.
Anyád elvitte a
fehér nemüket.
Apám figyelmes, mert
a
borítékba
még egy
kárpótlási jegyet is betett. Nemzetünk
kórképe ez.
Apám
------------------------------------------------------------
levele pedig egy élet összegzése,
lemondó
bölcsessége,
minek
az a vége; Fiam ennyit
adott az Úr, de most
elvette,
és
még
hozzá
tette; áldott legyen az Úr érette!
A szemem
előtt
néhány
békekölcsön, ezer éve őrzöm.
Aztán nagyapám
takarék
han-
gyajegye.
Majd egy
tucat kártya strupándli-gumival
átkötve.
Alatta két pakli balkán dohány. És ki tudja hány
ilyen becses
emlékeket őriz, a "ki ne dobd" emlékezet.
De ezek
közül
is
egy-két dobozt, szakadt könyvet,
papírost, már kivittem
az
utcára.
Valaki csönget. Kimegyek. Egy cigány asszony
áll
az
ajtó előtt. Átnyújt egy nagyobb
méretű megbontott borítékot.
------------------------------------------------------------
Nézem a nyitott
csomagot,
majd a nőt, aki nem szól, de
nem
is
mozdul,
a küszöbhöz nőtt. Értem az árucserét;
valamit, va-
lamiért. Köszönetként kihozok neki
két doboz
sört. Elmegy.
Réveteg zárom az ajtót. Kiver
a hideg.
Meg vagyok zavarodva.
Több papírral
egybefogva a kárpótlási jegyet kidobtam az ut-
cára. Görcsösen szorítom
az asztal lapot. Kezem, lábam re-
meg. Nézem az apámtól kapott levelet. Könnyem
elered.
Sírok
némán, ahogy azon a vesztes délután levert
bénán sírt a föld-
jétől
megfosztott
Apám.
Szegény Isten
kegyelméből már rég-
óta kint van a
temetőben.
És most ötven évvel később én sírok
Apámtól örökölt jussommal,
egy ázott papírossal a kezemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése