Apám emlékére

Azok, kik becsületre neveltek már nincsenek, a föld elnyel-
te őket, de szellemük még mindig integet. Nekem közülük
apám volt a leg, és a mindenek felett. Apám, maga volt a
becsület. Hánykódtam tegnap sokáig, egyszer csak izzad-
tan, álmomból riadtan ugrottam ki az ágyból. Apám tisztes-
----------------
ségét kerestem, de hiába kutattam az idő homályos üvegén,
nem leltem annak retina tükrén. Aztán az ágy szélén ültem
még sokáig. A hajnal homályban azon tűnődtem fáradt riad-
tan, hogy ebben a világban sokunk dolga okos, sorsa, egója
fontos, és, ha az ágynál boldog, és az asztalnál jó étvággyal
----------------
hangos, akkor hogyan szelektál? Az ő Istene, miket kommen-
tál, mikor, ha óvja, és nincs titkolni valója? Engem fény nem
vakít, és szó sem butít már rég. Még akkor sem, ha embertár-
sam szája üres frázisokat ordít fülembe, mikor is, ha ránézek
pőre szemére megrettenek tőle. Én életemben már többször
----------------
néztem tükörbe, miközben számot vetettem fatális tévedése-
immel, hamis ítéleteimmel. Ilyenkor, amikor apám tisztes-
ségét keresem, az ő szavai csengnek fülemben. Nevesen, az
az intelem, hogy ... ”Lehetsz te dúsgazdag, mint annyian, de
becsület híján csak vak koldus vagy fiam; dicstelen, silány és
----------------
nincstelen.” Apám kitűnő elme, hatott rám, s megfogott intel-
me. Aztán varázsszóra felcsörgött az óra. Rám szólt, hogy éb-
redjek a valóra. Így gyúlnak fények nap mint nap, aztán ki is
hunynak. Igen, az apámmal álmodtam tegnap, és hiszem, mi
több, vallom és hirdetem, hogy … ”Az álmok nem hazudnak.”