Kiss Pista bátyám emlékére

A Fő utca, és a Táncsics utca sarkán állt Vitéz Kiss István cipész
mester műhelye ... Akire én, mint unokaöccse fölöttébb büszke
voltam. Már csak azért is, mert nem csak vitéz volt, de egyben
cipész is. Bár az előbbit csak az öregek, míg az utóbbit a falu
apraja nagyja egyaránt tudta róla. Egyszer iskola után becsalt
műhelyébe. - Gyere csak be te csibész ... Éhes vagy-e, kérdezte.
--------------------
- Igen, akár a farkas. - Nem jó az, ha üres a has, mondta. Aztán
csendes mosollyal bajsza alatt a vastagon kent zsíros kenyeret
belenyomta a kezembe. Rámutatott a suszter székre. - Csüccs le 
kisember, majd leült velem szembe, onnan nézte, hogy falom be
a vastagon kent kenyeret. - Na mondjad csak, hogy megy az is-
kola? - Hát, elvagyok vele. - Aztán van-e már egyesed, kis koma?
--------------------
- Nekem-e? Már hogy is volna, kérdeztem vissza önérzetesen.
- Tudja Pista bátyám, én olyan jegyet sohasem kapok. - Hogy-
hogy? - Hát, úgyhogy arra figyelek az órán, amit a tanító mond.
- Na jó, és osztán? - Osztán ennek okán … sok mindent tudok.
Ezen úgy elcsodálkozott, hogy levette orráról a szemüveget, és
a markába köpte a szájában tartott faszegeket. Magához húzott,
--------------------
s a szurkos kezével megsimította fejemet. - Büszke vagyok rád,
majd kezembe nyomott egy ötforintost. Aztán meg ne tudja az
anyád, inkább vegyél rajta kandiscukrot. Az ötforintost én úgy
dugdostam sokáig, úgy vigyáztam, nézegettem, de mára már csak
az a szeretet maradt meg, amit iránta érzek ... Mert addig-addig
őrizgettem ezt nagy, és szent titkot, mígnem valahogy elkallódott.