Magamra maradtam

Elment a párom, Eszter. Mikor ébredek reggel pótcselekvés

vakon párnáit tapogatom. Egy nyár eleji napon autójába ült

macskáival, dúlt szavaival vidékre menekült. Tőlem talán,

tán úgy magától, vagy csak a város zajától, nem tudom. Az-

óta a nappalokat úgy ahogy még bírom, valahogy elviselem.

De gondjaimat, mikor hazacipelem este éhesen bizony jól

--------------------------------------------------

esne a vacsora, de most már hónapok óta, hogy túl legyek

ezen, egyszerűen csak lenyelem. Nem szól hozzám senki,

a csend belengi a házat. Tétlen, botorkálok a szobákban

szorítanak a falak, nem lelem helyem. És amikor hiányától

részegen fekszem az ágyon hanyatt, úgy érzem a plafon

rám szakad. Nem tudom mit kezdjek ezzel a furcsa hely-

--------------------------------------------------

zettel, ezzel az őrjítő csenddel. Zaklatott álmaimban felsej-

lenek a nappalok. Fényes nappalokon minden tagom sajog,
és csak kurta hétvégeken, mikor ha vele vagyok akkor oldód-

nak ezek a bajok. Egy szóval már tudom, hogy milyen ma-

gányos volt Eszter, amikor ácsingó reménnyel, oly sok jóval,

--------------------------------------------------

és ezer közölni valóval várt haza szegény. Milyen rémregény

csalárd volt hozzá az én vén bolond szívem. Azon a reggelen

világosodott meg bennem a gondolat, amikor elment. Mert,

gyáva számra kárhozat lakatot rakott, s úgy itt hagyott engem,
mint, ahogy Szent Pál apostol hagyta ott az árva oláhokat.