Az öreg fa titka

A matuzsálem fa jól bírta a magányt, de legkivált a viharokat.

Kiterjedt lombja alatt egyre csak cseperedtek a fácskák. Ezek,

mint a birkák az itató vályút úgy állták körbe a nagy fát. A go-

noszkák időről-időre, flinc, flanc mondókát pletykáltak róla.

De nem csak rosszat, mert volt néha, hogy a jóindulat is meg-

szólalt alóla. Ezzel együtt a vén fa legtöbbször a gonoszságra

--------------------------------------------------

esküdt cserjék cserfelését hallotta. - Állítólag fiatal korában so-

kat vigéckedett, és emiatt nem volt egészséges mag ágyékában.

- Ugyan már! Példásan viselkedett, és lomb hajlékában szépsé-

ges ivadékoknak örvendett. - Ne mondd! ... Mert én meg azt is

hallottam róla, hogy a legkisebb fuvallatra is megrezzent. Ez,

már a tél gondoltára is alázott reszketett, és fázott. - Ugyan

-------------------------------------------------

már ez hazugság, szólt a másik. - Nagyon is állta a viharokat,

és kibírt sok hideg telet. Az öreg fa szájtátva fülelt, és a kicsik

inci-finci mondókájára nagy szemeket meresztett. És bár öreg

lombja már az eget súrolta, nem nézte le a cérna huszár törpé-

ket. Néma méltósággal figyelte ezt a semmi, locsi-fecsi népet.

Mert ezek aztán jöttek ám rendre, de alighogy megjöttek, úgy

--------------------------------------------------

napra, hónapra, vagy néhány évre, már el is tűntek. Minden

hiába, hiszen a nagy könyvbe bele van írva, hogy a kicsiknek

egyik jellemző sajátja a kurta élet, a másik pedig a pletyka. A

lekismerő matuzsálem kiváltsága meg a pontos, és a korrekt

megfigyelés, na és ráadásként az isteni gondviselés. Hát ez a

nagyság, és méltóság titka, ami manapság már nagyon ritka.